"Anikó meghalt"
Hatalmas lélegzetet vett Köszeg Ferenc, hogy az ÉS-ben megrajzolja a szinte lehetetlent: Anikó, a felesége halálát. Pontosabban az oda vezető kálváriát a hazai egészségügy útvesztőiben.
Az ő szociografikus riportja szokatlan annyiban, hogy mintegy kézen fogva vezet végig minket azon a rettenetes úton, ami a reménytelentől a végtelen végéig tart, s amelyen így vagy úgy, egyszer mindannyian végigbaktatunk. Így kezdődik a beszámoló:
„Anikó meghalt. Betegsége már a kezelés megkezdésekor gyógyíthatatlannak minősült. Az orvosok nem curatív, azaz gyógyító, hanem palliatív, vagyis a szenvedéseket enyhítő kezeléseket írtak elő. Sajnos azonban a palliatív kezelések egy része nem enyhítette, inkább tetézte a szenvedéseket. Ilyen helyzetekkel szemben nem az egyes orvos, hanem olykor maga az orvostudomány tehetetlen.”
És innét a történet elmondja azt a kálváriát, ami beteg emberre és hozzátartozóira vár a magyar egészségügyben. Abban a betegellátásban, amelynek állapotát, belső viszonyait a megkeseredett páciensek röviden feudális medicinumként emlegetnek.
Kőszeg szemérmes a nevekkel: minden orvost és minden intézményt csak számozva emleget. Nem lebuktatni, csak leleplezni szándékozik.
„Manapság sokan és sokat szoktak beszélni a holisztikus gyógyításról. A kifejezés többnyire holmi ezoterikus hókuszpókuszt takar, homeopátiát és méregtelenítést. De a holisztikus (az egészre tekintő) szemlélet persze roppantul fontos (volna) a tudományos orvoslásban is, hiszen a beteget – az embert, mondjuk talán inkább így – nem lehet annyi részre szabdalni, amennyi a szakvizsgatárgyak száma az orvosképzésben. Mindenhez persze senki sem érthet, ami elvárható, az csupán annyi, hogy a szakorvos küldje a beteget oda, ahol érdemben foglalkoznak a más szakterületre tartozó problémával. Egyszerűbben szólva, jó lett volna, ha a szakorvos figyelmezteti Anikót, hogy a vérképével késlekedés nélkül menjen el a háziorvosához. Mindez persze önmentegetés is, hiszen, mint a legtöbb laikus, annyit én is tudtam, hogy a magas vérsüllyedés gyulladás vagy daganatos betegség tünete lehet.”
És elkezdődött a stációk végigjárása. Menni orvostól orvosig.
„Egy rokonszenves fiatal orvos megvizsgálta Anikót, és felállította a diagnózist, amelyet utóbb a szövettani vizsgálat is igazolt: Neoplasma hypopharingis, vagyis az algarat daganata. Azt is megtudtuk, hogy a garatból vett szövetmintavételt nevezik directoscopiának, ezt altatásban végzik, tehát egy napra be kell feküdni a kórházba. Az adjunktus meghatározta a beavatkozás napját is: szeptember 11. Nem lehetett többé kétség, Anikónak rákja van. Egy kis szerencsénk azonban ezen a leverő napon is volt: szeptember 10-ére sikerült időpontot kapni a nyelőcsővizsgálatra.
Tegyük hozzá: tíz napot várni csak ilyen vizsgálatokra szinte csoda ebben az országban. Itt soha, semmiből nincs elég: csak betegekből. De amikor valaki torkán érzi a kést, még ennyi idő is rettenetesen sok. Miért nem lehet átmenni a folyosó végére azonnal, s meggyőződni arról rögvest, ami a gyógyuláshoz talán nélkülözhetetlen?
Krisztina, érthető módon, mégis türelmetlen volt, gyorsabb eredményt akart. Krisztina ennek a történetnek a legfontosabb szereplője. A betegség hét hónapja alatt szinte minden nap órákat töltött „az anyával”, főzte, turmixolta neki az ételeket, de ami ennél is fontosabb, ő volt az egyetlen, akinek a jelenléte megnyugtatta Anikót (meg engem is), aki enyhíteni tudta a riadalmát, oldani a szorongását…(…)…Nos, Krisztina kinézte az interneten, hogy …az Állam Egyetemének alapításában működik egy egészségügyi magánvállalkozás, amely 25 ezer forint ellenében a szövetminta átadásától számított 24 órán belül elkészíti a szövettani leletet."
A teljes beszámoló az FigyelőNet oldalán olvasható, Kőszeg Ferenc írása az Élet és Irodalomban.
