A kalcium-antagonisták veseműködésre gyakorolt hatása: a lerkanidipin szerepe
A magasvérnyomás-betegség a lakosság mintegy 30%-át érinti, mely arány az idősek körében a kétharmadot is elérheti. A hypertonia a veseelégtelenségben szenvedőket tekintve azonban még ennél is gyakoribb, az ilyen betegek akár 90%-ának is magas lehet a vérnyomása.
- Esetbemutatás: a rezisztens hypertonia hátterében meghúzódó gyakori ok – 2-es típusú diabetes
- A perifériás oedema kivédése
- A hatékony vérnyomáscsökkentő terápia diabéteszes, atheroszklerózisos betegeknél
- Vesevédő hatás kálcium-antagonistával: a lercanidipin szerepe
- Miért a lercanidipin lehet jó választás hipertóniás, diabéteszes betegeknek?
- Antihypertensiv kezelés mellékhatások nélkül
A vesekárosodást valamint kardiovaszkuláris kockázatot jelző proteinuria igen magas arányban figyelhető meg előrehaladott krónikus vesebetegségben, korábbi vizsgálatok megállapításai szerint pedig a vesefunkció és a hypertonia gyakorisága fordítottan arányos egymással: alacsonyabb glomeruláris filtrációs ráta (GFR) esetén magasabb a hypertonia prevalenciája. A magas vérnyomás és a veseműködés összefüggése diabeteses betegeknél még inkább szembetűnő: diabeteses nephropathiában (DN) a hypertonia előfordulási gyakorisága 1-es típusú cukorbetegeknél 41%, ám 2-es típusú diabeteses, proteinuriás betegek körében már 93%. Mindezekből kiindulva manapság egyre inkább azok az antihipertenzív kezelések kerülnek előtérbe, melyek a szimpla vérnyomás-csökkentésen túl egyéb kedvező hatásokkal is rendelkeznek, mint amilyen például bizonyos szervek védelme, pl. a renoprotekció. Jóllehet az antihipertenzív terápiák vesevédő hatását már számos, elsősorban ACE-gátlókkal ill. angiotenzinreceptor-blokkolókkal (ARB) végzett klinikai vizsgálat igazolta, az optimális kezelést illetően még rengeteg a nyitott kérdés, így az is, hogy pontosan mely gyógyszercsoportok ill. kombinációk rendelkeznek vesevédő tulajdonságokkal.
A hagyományos dihidropiridin típusú kalciumcsatorna-blokkolók (pl. nifedipin és amlodipin) az afferens arteriolák dilatációján keresztül jelentős mértékben növelhetik a GFR-t és a vese véráramlását, mindeközben azonban intraglomerularis hypertensiot és következményes vesekárosodást okozhatnak. Ezzel szemben a harmadik generációs kalcium-antagonista lerkanidipinnal kapcsolatban preklinikai és klinikai vizsgálatokban ettől eltérő, vesevédő hatást állapítottak meg, mely alapján a lerkanidipin ígéretes lehet a megfelelő vesevédelem biztosításában hypertoniás betegeknél.
A forrásul szolgáló cikk szerzője, Michel Burnier a Medline és EMBASE adatbázisokban folytatott, célzott keresés során talált releváns klinikai vizsgálatok alapján (IDNT, AASK, MARVAL, ACCOMPLISH, ALLHAT, DIAL valamint Agodoa ill. Robles és mtsainak vizsgálata) tekintette át az amlodipin és a lerkanidipin renalis hatásait. Az amlodipinnel kapcsolatban arra a következtetésre jutott, hogy ez a szer a veseglomerulusok működése szempontjából közvetlen összehasonlításkor összességében a többi tanulmányozott gyógyszernél (pl. ACE-gátló ramipril, ARB irbezartán, valzartán, béta-blokkoló metoprolol) kevésbé kedvezőnek tűnik, mindazonáltal renin-angiotenzin rendszert blokkoló szerrel kombinálva hasznos lehet a vesebetegségek előrehaladásának késleltetésében, különösen diabetes nephropathiában. A lerkanidipin ezzel szemben az ACE-inhibitorokhoz hasonlóan nem károsítja a veseműködést, illetve egyes vizsgálatok eredményei szerint akár többlet-védelmet is nyújthat, amennyiben a renin-angiotenzin rendszert gátló szerrel együtt adják. A fellelhető és kiválogatott irodalomból, különböző vizsgálatokból levont következtetésekkel mindenesetre óvatosnak kell lenni, az amlodipint és a lerkanidipint közvetlenül összehasonlító vizsgálatot eddig még nem végeztek. Az irodalmi áttekintés korlátai mellett ugyanakkor a fenti megállapítások a szerző megítélése szerint igazolhatók az amlodipin és a lerkanidipin eltérő hatásmechanizmusával: míg a hagyományos kalcium-antagonisták - mint amilyen az amlodipin is - elsősorban az L-típusú kalcium-csatornákon fejtik ki hatásukat, így dilatálják a szisztémás érhálózatot és csökkentik a vérnyomást, veseszinten nézve csupán a preglomerularis ereket tágítják, az efferens arteriolákat nem, ennek következtében pedig emelkedik a glomerularis kapilláris ill. az intraglomerularis nyomás, mely végső soron proteinuriához és vesekárosodáshoz vezethet. A lerkanidipin ezzel ellentétben mind az afferens, mind az efferens arteriolákat elernyeszti, aminek köszönhetően a glomerularis nyomás, és következményesen a filtrációs frakció és a proteinuria mértéke is csökken, ami az ACE ill. ARB szerekhez hasonlóan kedvező hatást biztosít a veseműködésre.
Jóllehet e téren a fentieknél több evidencia szükségeltetik, a a fent leírt hatás különös jelentőséggel bírhat a diabeteses betegek hypertoniájának kezelésében, akiknél a vaszkuláris diszfunkció kockázata eleve magas. Mindezek alapján a szerző úgy véli, a magasvérnyomás-betegség kalciumcsatorna-blokkolókkal történő kezelése új korszakához érkezett: a kezelés megválasztásakor már nem csupán az adott szer vérnyomáscsökkentő potenciáját kell szem előtt tartani, hanem annak egyéb, pl. vese-erekre kifejtett hatásait is. Ilyen szempontból a lerkanidipin hasznos szerephez juthat a hypertonia és az ehhez köthető szervkárosodások, köztük a vesekárosodás kezelésében.
(Forrás: Michel Burnier. Renal protection with calcium antagonists: the role of lercanidipine. Curr Med Res Opin 2013 Dec 27;29(12):1727-35.)
