Rovatok:    Rovatok >  eü-gazdaság

A szabályok megszegésére sem marad elég orvos

Látjuk, milyen helyzetben van a gazdaság, nincsenek irreális elvárásaink – nyilatkozta a NOL-nak a Magyar Rezidens Szövetség elnöke, Papp Magor, aki szerint Szócska Miklós egészségügyi államtitkár nem képes kezelni a válsághelyzetet.

– Miért pont Lázár János frakcióvezetőtől kért audienciát? Mit remél, mekkora lobbierőt tud mozgósítani egyetlen, bár kétségtelenül meghatározó pozícióban lévő döntéshozó?

– Nem tudom, mekkora a lobbiereje Lázár Jánosnak, de nem is ez a lényeg. Konzultációsorozatra készülünk. Az ok egyszerű: azt látjuk, hogy az egészségügyért felelős államtitkár részben elbagatellizálja a humánerőforrás-krízist, másrészt a saját mozgásterén belül nem tudott olyan lépéseket tenni, amelyek érdemben befolyásolhatnák az orvoselvándorlást.

– Kaptak már időpontot?

– Egyelőre csak szóbeli visszajelzést kaptunk arról, hogy szívesen lát bennünket.

– De mit remélnek? Lázár János azt mondja majd, hogy rendben, fiúk, elintézem, hogy legyen pénz?

– Feltételezem, hogy miután a döntéshozóknak ezer dologra kell figyelniük, az egészségügy – benne a rezidensek és a szakorvosok problémája – még nem került kellő súllyal a látóterükbe. Ezt szeretnénk pótolni. Abban bízunk, ha szemtől szemben beszélhetünk arról, hogy a betegellátás egyre nagyobb gondokkal küzd, tízmillió ember ellátását veszélyezteti a pénztelenség, az orvosok elvándorlása, akkor találunk megoldást.

– Mi lesz, ha azt mondja: örültem a találkozásnak, de a gazdaság helyzete nem az önök malmára hajtja a vizet?

– Akkor baj van, mert nem voltunk elég érthetőek. Nem tudtuk jól elmondani, mit jelent, ha csupán az általunk célként kitűzött háromezer orvos leteszi márciusban a fonendoszkópot. A működőképesség fenntartásához muszáj itthon tartani az orvosokat, az elvándorlás már akkora méretű, hogy ha csak a jelenlegi ütemben folytatódik, rövidesen az a része is bedől a rendszernek, amely ma még működik. Számos helyen csak azért folyhat még betegellátás, mert a hatóságok becsukják a szemüket, nem vesznek tudomást arról, hogy csak papíron van meg a kórházi osztályokon előírt orvosszám, s gyakornokok felügyelet nélkül látnak el betegeket. Lassan már a szabályok megszegésére sem marad ember. Ha az egészségügyre nincs forrás, akkor azt valahonnan vagy előássuk közösen, vagy nincs tovább.

– Mit tekintene sikernek?

– Azt, ha az ellátórendszer működőképes maradna, és a kormány szép lassan elkezdené az orvosok és a szakdolgozók bérének rendezését. Meggyőződésem, hogy az egészségügyben nem történt meg a rendszerváltozás, a struktúra és a belső reflexek tekintetében a ’90-es évek előtti idők konzerválódtak. Ez az oka az orvosok és a betegek kényszerhelyzeteinek. Például a hálapénz sarkalatos pontja az egészségügynek, s természetszerűleg csak a bérek rendezésével együtt lehetséges megszüntetni. De ennyi már nem elég, a működés megőrzése érdekében alapvető szabályokat kell tisztázni, azt például, hogy mennyi munka várható el az orvostól. A politikának ki kellene mondania, hogy jelen körülmények között mit várhat el a beteg az egészségügytől. Egyértelműen meg kellene határozni az igénybevétel kereteit, azt, hogy ki, mikor, milyen feltételek mellett és hogyan férhet hozzá a szolgáltatásokhoz.

– Mennyi pénzre volna mindehhez szükség?

– Látjuk, milyen helyzetben van a gazdaság, nincsenek irreális elvárásaink. Korábban is sokszor hivatkoztak a különböző kormányok a gazdasági helyzetre. A válsághelyzet most megint alapot ad erre, mi viszont azt szeretnénk, hogy kezdődjön el egy lépcsőzetes bérfelzárkóztatás. Úgy, ahogyan az néhány éve Litvániában történt. Ott is drámai orvoselvándorlást sikerült megfékezni három-négy év leforgása alatt. Ha 27-28 ezer orvossal számolunk, és mindenki kap első lépcsőként bruttó százezer forintos béremelést, akkor ez évi 30-40 milliárdba kerülhet. Ez az összeg is jelentős életminőség-javulást jelenthet.

– És ha ennyi sincs?

– Mondok személyes példát. Háziorvos-rezidensként várandós beteget utaltam dobhártya-perforációval a fül-orr-gégészetre, azt mondták a szakrendelőben, hogy három hét múlva tudják csak megnézni. Erre fölhívtam a kollégát, s megkérdeztem, hogy is van ez? Azt mondta: neki 30 beteget kellene ellátnia egy nap, de a lelkiismerete miatt hatvanat lát el, és én most arra kérem őt, hogy nézze meg még a hatvanegyediket is. S bár a hivatalos rendelési ideje négyig tart, ám hét előtt soha nem tud elmenni, én meg arra kérem, hogy maradjon még egy negyedórát a kedvemért. Megkérdezte, hogy szerintem mennyi bőrt lehet lehúzni még róla? Mindezért úgy 120 ezer forint fizetést kap, és a kétszer annyi beteg nemcsak azt jelenti, hogy kétszer annyi munkát végez, hanem azt is, hogy feleannyi ideje jut az adminisztrációra. Ha pedig a papírmunkában nem elég alapos, akkor egy esetleges műhibaperből csak vesztesként kerülhet ki. Ilyen körülmények között viszont előbb-utóbb biztosan hibázni fog. Ráadásul egy rendelési időből az orvos azért tölt el akár három-négy órát is az adminisztrációval, mert elavult, lassú informatikai programmal kell dolgoznia. Ha ezt csak egy kicsivel jobbra cserélnék, olyanra, amely legalább egy órával mérsékelné az adminisztrációval töltött időt, azonnal 28 ezer munkaórát nyerne a magyar egészségügy. Ha nyolcórás munkarenddel számolunk, ez olyan, mintha hirtelen 3500-zal több orvos lenne az ellátórendszerben.

– Mi lett a beteg sorsa?

– Aznap ő lett a hatvanegyedik. Sok esetben csak akkor sikerül a beteget megfelelő időben kivizsgáltatni, ha a háziorvos személyesen egyengeti az útját.

– Ha jól értem Szócska Miklós szándékait, ő éppen egy ilyen rendszer felé viszi el az egészségügyet.

– Igen, de a háziorvos feladata lenne, hogy kiudvarolja a hatvanegyedik vizsgálatot is? Egyáltalán szabad-e ilyet kérni egy másik orvostól? Mikor van nagyobb veszélyben a beteg, ha nem látják el, vagy ha eljut az orvosig, aki viszont kárt okozhat a betegnek, mert fáradt?

– Letétbe helyezte a felmondását, vagy csak másokat biztat erre?

– Igen, magam is megtettem, és ha a sors úgy hozza, élesítem. Azt mondtuk, az akció akkor sikeres, ha legalább háromezer felmondólevél összejön. Nagyjából egy hónapja járjuk az országot, minden egyes fórum után megszaporodnak a letétbe helyezett felmondólevelek. Senkit sem buzdítunk arra, hogy menjen külföldre, csak azt kérjük, hogy néhány hónapra szálljon ki a napi munkából. Akik részt vesznek az akcióban, azok Magyarországon szeretnének dolgozni. Én sem készülök külföldre.

A teljes interjú a nol.hu-n


Danó Anna
(forrás: Népszabadság )