A világ nagy orvosi szaklapjainak tartalmából

 

Az ACCORD vizsgálatba olyan, 2-es típusú diabetes mellitusban szenvedő betegeket válogattak be, akiknek a HbA_1c-szintje 7,5% fölött volt. Beválasztási feltétel volt a 40–79 éves korcsoportba tartozás és a diagnosztizált kardiovaszkuláris betegség, vagy az 55–79 éves korcsoportba tartozás szubklinikus betegséggel (atherosclerosis, albuminuria, balkamra-hipertrófia) vagy további két kockázati tényezővel (diszlipidémia, hipertónia, dohányzás obezitás). A kezelés során a Hb A_1c célértéke <6,0, illetve 7,0–7,9 volt. D. E. Bonds és munkatársai a jelen közleményben a tünetekkel járó, súlyos hipoglikémiás epizódok (2,8 mmol/l alatti vércukorszint vagy kezelésre megszűnő, külső beavatkozást igénylő tünetek) és a mortalitás összefüggését elemzik. Az ACCORD vizsgálat 10 194 résztvevője esetében értékelték a hipoglikémia előfordulását a követés során. A korrigálatlan éves halálozás intenzív vércukorkontroll mellett 2,8% volt abban a csoportban, amelynek tagjai átestek legalább egy hipoglikémiás epizódon, és 1,2% abban a csoportban, amelyben nem fordult elő ilyen epizód (53 haláleset/1924 személyév vs. 201 haláleset/16 315 személyév, a különbség szignifikáns). A szokásos célértékre irányuló kezelés mellett is hasonló különbséget okozott a hipoglikémiás epizód(ok) előfordulása: 3,7% (21 haláleset/564 személyév), illetve 1,0% (176 haláleset/17 297 személyév). A legalább egy, orvosi segítséget igénylő hipoglikémiás epizódon átesettek halálozási kockázata kisebb volt az intenzív, mint a szokásos vércukorkontroll mellett. Az ACCORD vizsgálatban az intenzív vércukorkontroll beszüntetéséig 451 haláleset következett be, közülük egyet lehetett egyértelműen a hipoglikémia számlájára írni. Az ACCORD vizsgálatban a kezelési csoportok között mutatkozott halálozásbeli különbség tehát nem a hipoglikémiás epizódokkal magyarázható.

 

M. E. Miller és munkatársai az ACCORD vizsgálat 10 209 résztvevőjének adatait elemezték. A hipoglikémia éves incidenciája 3,14% (intenzív kezelés), illetve 1,03% (standard kezelés) volt. A hipoglikémia kockázatát szignifikánsan növelte a női nem, az afroamerikai származás, a középiskolainál alacsonyabb iskolai végzettség, az idős kor, valamint az inzulinhasználat a vizsgálat kezdetén. A standard, illetve az intenzív kezelésben részesült csoportban a HbA_1c minden 1%-os csökkenéséhez az orvosi beavatkozást igénylő hipoglikémiák kockázatának 28%-os, illetve 14%-os csökkenése tartozott. Az átlagos HbA_1c-értékek növekedésével az orvosi beavatkozást igénylő hipoglikémia kockázata mindkét kezelési csoportban nőtt. A szerzők hangsúlyozzák, hogy a rosszabb glikémiás kontroll mindkét kezelési csoportban növelte a hipoglikémiás epizódok kockázatát.

 

A „vitamin D Individual Patient Analysis of Randomized Trials” (DIPART) elemzés munkacsoportja által elemzésbe vont hét vizsgálat résztvevőinek átlagéletkora 69,9 év volt, a résztvevők 14,7%-a volt férfi. Az egyes vizsgálatokban legalább 1000 fő vett részt, legalább egy intervenciós ágon D-vitamint vagy D-vitamint és kalciumot kaptak a betegek, és a csonttörések száma volt a kimeneteli változó. Azokban a vizsgálatokban, ahol a D-vitamint kalciummal együtt adták, szignifikánsan csökkent a törések és a csípőtörések száma. A D-vitamin önmagában, napi 10–20 μg-os adagban nem fejtett ki értékelhető védő hatást. Nem találtak kölcsönhatást egyfelől a korábbi csonttörések, a kor és a nem, másfelől a kezelésre adott válasz között.

 

M. Torres Lacomba és munkatársai egy madridi kórházban 120, mellrákműtéten (és hónalji nyirokcsomó-disszekción) átesett beteg egyik csoportját korai gyógytornával kezelték. A beavatkozás manuális nyirokdrenázst, a hegszövet masszírozását és fokozódó nehézségű vállgyakorlatokat, valamint betegoktatást foglalt magában. A kontrollcsoport csak oktatásban részesült. Az egyéves követés végére 116 beteg közül 18-nál alakult ki másodlagos lymphoedema (intervenciós csoport: négy eset [7%], kontrollcsoport: 14 eset [25%], a különbség szignifikáns). A másodlagos lymphoedema negyedannyi idő múltán jelent meg a kontrollcsoportban, mint az intervenciós csoportban. A szerzők megállapítják, hogy a korán kezdett gyógytorna legalább egy éven át hatékonyan előzi meg az emlőrákműtéten és hónalji nyirokcsomó-disszekción átesett betegek másodlagos lymphoedemájának kialakulását.

 

N-C. Li és munkatársai 819 491, legalább 65 éves, kardiovaszkuláris betegségben szenvedő beteget (98%-uk férfi) követtek négy éven át a US Veterans' Affairs hálózat adatbázisa segítségével. A betegeket három csoportba sorolták: az egyik csoport ARB-t, a másik lisinoprilt, a harmadik egyéb kardiovaszkuláris gyógyszereket szedett. Az ARB-vel kezelt betegek között 4 év alatt a lisinoprillal, illetve az egyéb gyógyszerrel kezelt csoporttal összehasonlítva 0,81-szoros, illetve 0,76-szoros valószínűséggel jelent meg demencia. A vizsgálat kezdete előtt már Alzheimer-kórban szenvedő betegek körében az ARB-kezelés az ápolási otthonba kerülés csökkent kockázatával járt együtt. Az ARB-k hatása dózisfüggő volt, és összeadódott az ACE-gátlókéval. ARB és ACE-gátló együttes szedésekor, az ACE-gátló-kezeléssel összehasonlítva, 0,54-szoros valószínűséggel jelent meg demencia, és 0,33-szoros valószínűséggel került ápolási otthonba a beteg. Az Alzheimer-kórra vonatkozóan hasonló eredményeket kaptak, mint a demencia tekintetében.

 

 

 

E. Kedhi és munkatársai 1800 egymás után fölvett, 18–85 éves, perkután coronaria-intervenciót igénylő beteget két kezelési csoportba (everolimusszal bevont sztent, ill. paclitaxellel bevont sztent) soroltak. Az elsődleges végpont (12 hónap alatt halál bármely okból, szívizominfarktus vagy célér-revaszkularizáció) az everolimus-csoportban 6%-os, a paclitaxel-csoportban 9%-os gyakorisággal következett be, a különbség az everolimus javára szignifikáns. A különbség annak tulajdonítható, hogy az everolimus-csoportban ritkább volt a sztent trombózis (<1% vs. 3%), a szívizominfarktus (3% vs. 5%) és a célér-revaszkularizáció (2% vs. 6%). A szerzők szerint a mindennapi klinikai gyakorlatban be kellene szüntetni a paclitaxellel bevont sztentek használatát. Támogatók: Abbott Vascular és Boston Scientific.

 

B. Winikoff és munkatársai három ország (Ecuador, Egyiptom, Vietnam) négy kórházában 9348, profilaktikusan oxitocinnal nem kezelt nő közül 978-at vagy 800 μg misoprostollal, vagy 40 NE intravénás oxitocinnal kezeltek postpartum vérzés miatt. Elsődleges végpontok: a vérzés megszűnése 20 percen belül, illetve 300 ml-t meghaladó vérvesztés a kezelés után. A misoprostol-csoportban, illetve az oxitocin-csoportban a kezdetben választott kezelés 90%-ban, illetve 96%-ban mulasztotta el a vérzést 20 percen belül; 300 ml-t meghaladó vérvesztés a kezelés után 30%-ban, illetve 17%-ban fordult elő. Remegés és láz gyakrabban lépett fel a misoprostol-csoportban. Egyetlen beteg méhét sem kellett eltávolítani, haláleset nem volt. Az eredmények alapján a misoprostol nem egyenértékű az oxitocinnal a profilaktikusan oxitocinnal nem kezelt nők postpartum vérzésének kezelésében, de jó alternatíva olyan helyzetekben, amikor oxitocin adására nincs mód.

 

J. Blum és munkatársai négy ország (Burkina Faso, Egyiptom, Törökország, Vietnam) öt kórházában 31 055 olyan szülő nő közül, akik profilaktikus oxitocin-kezelésben részesültek, 809-nél talált postpartum vérzést. Közülük 407 beteg 800 μg misoprostolt, 402 beteg 40 NE intravénás oxitocint kapott. Elsődleges végpontok: a vérzés megszűnése 20 percen belül és 300 ml-t meghaladó vérvesztés a kezelés után. A misoprostol-csoportban 89%-ban, az oxitocin-csoportban 90%-ban múlt el a vérzés 20 percen belül. A misoprostol csoportban a betegek 34%-a, az oxitocin-csoportban 31%-uk veszített még legalább 300 ml vért. Remegés és láz gyakrabban lépett fel misoprostol adása mellett. Hat beteg méhét kellett eltávolítani, és két beteg meghalt. Az eredmények alapján a profilaktikusan oxitocinnal kezelt nők postpartum vérzésinek kezelésében a misoprostol egyenértékű az oxitocinnal.

 

P. Tissari és munkatársai 3318, sepsis-gyanús betegtől baktériumtenyésztésre levett vérmintát hagyományos tenyésztéssel, illetve a Prove-it nevű, polimeráz-láncreakción alapuló assay-vel vizsgáltak. Az assay 50 baktériumfaj gyrB, parE és mecA génjének amplifikálására és detektálására alkalmas. A pozitív tenyésztési leletet adó 2107 vérminta közül 1807-ben volt jelen az assay-vel kimutatható baktériumfaj. Az assay klinikai érzékenysége 94,7%, specificitása 98,8% volt, a methicillin-rezisztens Staphylococcus aureus bacteriaemia kimutatására vonatkozóan mindkét mutató 100%-nak adódott. Az assay átlagosan 18 órával hamarabb adott eredményt, mint a tenyésztés.

 

 

 

A trombocitákban gazdag plazmát (platelet rich plasma, PRP) egyre elterjedtebben alkalmazzák degeneratív ínbetegségek kezelésére, feltételezve, hogy a vérlemezkék növekedési faktorai elősegíthetik az inak regenerációját. R. J. de Vos és munkatársai egy hágai központban 54, 18–70 éves beteget kezeltek egyszeri PRP-injekcióval vagy placebóval. A fájdalmat és az aktivitás fokát a validált Victorian Institute of Sports Assessment-Achilles (VISA-A) kérdőívvel értékelték a vizsgálat kezdetén, majd 6, 12 és 24 héttel később. Az átlagos VISA-A-pontszám a követés 24 hete alatt mindkét csoportban szignifikánsan javult (21,7 ponttal, illetve 20,5 ponttal), és a két csoport között a javulás mértékében nem volt értékelhető különbség.

 

A. E. Sanders és munkatársai azt a hipotézis tesztelték, mely szerint a CETP gén 405-ös kodonjának egynukleotid-polimorfizmusa (a fehérjébe valin épül be izoleucin helyett) a memória lassúbb hanyatlásával és a demencia (pl. Alzheimer-kór) kialakulásának kisebb kockázatával jár együtt. A vizsgálatba 608 közösségben élő, demenciában nem szenvedő, legalább 70 éves férfit és nőt választottak be az Einstein Aging Study ismert CETP-genotípusú résztvevői közül, végül 523 résztvevő adatait elemezték. Évente alkalmaztak standardizált neuropszichológiai és neurológiai mérőeszközöket 1994-től 2009-ig. Korrekcióba vették az iskolai végzettséget, a rasszbeli hovatartozást, a kísérő betegségeket és az APOE genotípust. A 405-ös pozícióban valint kódoló allél gyakorisága 43,5% volt. A követés során 40 betegnél lépett fel demencia, Az izoleucin-allélra homozigótákkal összehasonlítva a valin-allélra homozigóták memóriája az epizodikus memóriát mérő kognitív tesztben (Free and Cued Selective Reminding Test, FCSRT) lassabban romlott; a figyelem és a pszichomotoros sebesség mérésére szolgáló tesztek (Digit Span, illetve Digit Symbol Substitution) pontszámának alakulása nem függött szignifikánsan a CETP-genotípustól. A valin-allélra homozigóták között a demenciában, illetve Alzheimer-kórban való megbetegedés kockázata 0,28-szorosa, illetve 0,31-szorosa volt az izoleucin-allélra homozigóták kockázatának.

 

 

 

C. E. M. Griffiths és munkatársai 903, középsúlyos vagy súlyos psoriasisban szenvedő beteget három kezelési csoportba osztottak. Az egyik csoport 45 mg, a másik 90 mg ustekinumabot kapott (a vizsgálat kezdetén és 4 héttel később), a harmadik csoport tagjait nagy dózisú etanercepttel kezelték (hetenként kétszer 50 mg 12 hétig). Az elsődleges végpont azoknak a betegeknek a száma volt, akiknél a psoriasis kiterjedési és súlyossági indexe (PASI) legalább 75%-os javulást mutatott 12 hét után. A 12. hét után értékelték az etanerceptről ustekinumabra való áttérést hatásosság és biztonságosság szempontjából. A PASI legalább 75%-os javulását az egyes csoportokban 67,5%-ban (45 mg ustekinumab), 73,8%-ban (90 mg ustekinumab), illetve 56,8%-ban (etanercept) tapasztalták. A másodlagos végpont (az orvos globális megítélése szerint a betegségnek nincs vagy alig van jele) hasonlóan alakult. Az etanerceptre nem reagáló betegek 48,9%-a jól reagált az ustekinumabra (a PASI legalább 75%-kal javult) a váltás után. Egy vagy több mellékhatást a 12 hét alatt a betegek 66,0%-a (45 mg ustekinumab), 69,2%-a (90 mg ustekinumab), illetve 70,0%-a (etanercept) észlelt, ez 1,9%-ban, 1,2%-ban, illetve 1,2%-ban volt súlyos. Az adatok alapján ustekinumabbal eredményesebben kezelhető a psoriasis, mint etanercepttel.

 

N. A. van der Gaag és munkatársai 202, a pancreas-fej rákja miatt sárgaságban szenvedő beteget (bilirubinszint: 40–250 μmol/l) vagy korai műtéttel kezeltek (n=96), vagy 4–6 hétig tartó epeelvezetés után végezték el a műtétet. A súlyos szövődmények aránya az előbbi csoportban 39%, az utóbbiban 74% volt. Az epeelvezetés az esetek 94%-ában sikeres volt (egy vagy több próbálkozás után), de 46%-ban szövődményekkel járt. Műtéti szövődmény a korai műtéttel kezelt csoportban 37%-ban, az epeelvezetéssel kezelt csoportban 47%-ban fordult elő. A kórházi tartózkodás alatti halálozásban nem volt szignifikáns különbség a csoportok között.

 

A légcső hosszú szakaszát érintő defektusok rekonstrukciójához vaszkularizált allograftra van szükség. P. Delaere és munkatársai sikeres allotranszplantációt hajtottak végre a heterotop pozíciójú graft közvetett revaszkularizációja után. A műtét előtt immunszuppresszív kezelést indítottak, és a trachea allograftot a recipiens alkarjának fasciájával vették körül. Miután a revaszkularizáció megtörtént, a mucosa bélést fokozatosan a recipiens szájüregéből nyert mucosával helyettesítették. Négy hónap elteltével a trachea kimérát teljes egészében mucosa bélelte, amely részben a donor légzőhámjából, részben a recipiens szájüregi nyálkahártyájából származott. Az immunszuppresszív kezelés leállítása után a trachea allograftot végleges helyére illesztették. A kezelést korlátozó mellékhatások nem léptek fel.