A betegeket vagy a jelenlegi struktúrát akarja megmenteni a kormány?

A vitairatot fogadó kezdeti lelkesedést sajnos nem követte pezsdítő, az igazságot kibogozni szándékozó szakmai vita, pedig a megjelenés után a Magyar Egészségkommunikációs Egyesület által szervezett vitafórum helyszínét a jelentkezők nagy száma miatt módosítani kellett. Azonban a rendezvényen már nem alakult ki igazi „csata”, és azóta sem jelent meg a cikk állításait cáfoló munka. Sajnálatos az a tény is, hogy a vitairatban közölt eredményekre az egészségpolitika csak részben tudott reagálni, hiszen az intézmények állami átvétele, valamint az új fenntartó, azaz Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (GYEMSZI)  szervezetének kialakítása minden erőforrást lekötött. A tanulmányt jegyző Budapesti Teljesítménymenedzsment Kutatóközpont szerzőinek egyike, Ónodi-Szűcs Zoltán akkor még külső szemlélőként vetette papírra sorait, ma viszont már a GYEMSZI munkatársa, így ha nem is döntéshozóként, de egészen közelről vizsgálhatja az egészségügy bugyrait. Ez a mostani, „Egy elmaradt vita margójára” címmel megjelenő tanulmány megpróbál válaszokat találni az eredeti vitairat kérdéseire és azokra a felvetésekre is, melyeket a szakmai társadalom az elmúlt időszakban a közleménnyel kapcsolatban felvetett, valamint megpróbál a döntéshozók számára – talán túlságosan is merészen – javaslatokat is megfogalmazni.

A Budapesti Teljesítménymenedzsment Kutatóközpont munkatársai „A Semmelweis Terv margójára” című tanulmányukban igyekeztek nagyon kevés állítást megfogalmazni és sokkal több kérdést feltenni. Emlékeztetőül: az elemzésben a kutatók azt vizsgálták, hogy a lakosság milyen mértékű fogyasztást generál a különböző fekvőbeteg-intézményekben. Függetlenül attól, hogy melyiket választja a beteg, a kezelő intézmény bennfekvéssel kapcsolatos OEP-bevételét a lakóhely szerinti irányítószámhoz, illetve végső soron a kistérséghez rendelték. A kapott eredmények közül az egyik legfurcsább, hogy a kistérségek között az egy főre jutó fogyasztás különbsége óriási volt. A „betegebb”, azaz túlfogyasztó kistérségek helyenként egy lakos ellátására kétszer annyi OEP-forrást költöttek, mint az „egészséges”, azaz takarékos és átlag alatti fogyasztók.

Sajnos egyetlen egészségügyi közgazdász sem kezdte el azt vizsgálni, mi okozza ezt az aránytalan különbséget, mint ahogy azt sem, hogy minek köszönhetik eredményeiket azok a területek (kb. 2 millió lakos), amelyek példásan takarékosan bánnak a szűkös forrásokkal – tanulmányok nélkül pedig nehéz lesz a Semmelweis Terv célkitűzéseit még megközelíteni is. Márpedig ha az egész ország átállna erre a Dunántúl északi területein honos „takarékos üzemmódra”, akkor éves szinten a fekvőbetegkasszában kb. 60 milliárd forint megtakarítást lehetne elérni. Ezt az összeget hatékonyabban lehetne kamatoztatni az ellátórendszer más szegmensében!

Ha nyilvánosan nem is reagált rá a szakma, azért személyes beszélgetések alkalmával több közgazdász, elemző és egészségpolitikus megjegyezte: a végső következtetések levonása előtt nem ártana megvizsgálni a morbiditási adatokat, illetve utána kellene nézni a szociális, illetve jövedelmi viszonyoknak, amelyek talán magyarázatot adhatnak néhány abnormitásra. Ugyanakkor azzal minden szakértő egyetértett, hogy a kialakult különbségek mértékének csak töredékét magyarázhatják az előbb említett faktorok. „A Semmelweis Terv margójára” vitairat egyik legfontosabb vélelme, hogy maga az ellátórendszer kialakult struktúrája és finanszírozási környezete hozza létre ezeket az óriási különbségeket.

A publikáció megjelenése óta folytatott egyévnyi kutatómunka után azonban a Budapesti Teljesítménymenedzsment Kutatóközpont elemzői ma már bátrabban fogalmazzák meg a korábbi sejtéseiket. A kutatók azt állítják, hogy a kialakult különbségek valódi oka, hogy az intézmények és az Országos Egészségbiztosítási Pénztár között létrejött szerződések bebetonozzák a szolgáltatások struktúráját mennyiségében és összetételében egyaránt! Ma jószerivel azt is mondhatjuk, hogy az E-Alap elsősorban a szolgáltatókat finanszírozza, és nem az ellátást. Mielőtt azonban bárki elkezdené az OEP-et ostorozni, rögzíteni kell azt a tényt, hogy a pénztár a mindenkor hatályos jogszabályok szerint jár el, a szerződéseket ennek megfelelően alakítja ki. Vagyis végrehajtóként ebben a kérdésben semmilyen kritika nem érheti.

Az elemzés elolvasása előtt nem árt tisztázni: a kórházak ugyanúgy működnek, mint bármilyen más szervezet, ebből fakadóan szervezeti érdekeiknek megfelelően cselekszenek – ez pedig nem feltétlenül esik egybe a betegek és a társadalom érdekeivel. Sőt! A kialakult torz viszonyok láttán nem túlzó az a kijelentés: többnyire nagyon távol állnak egymástól ezek az érdekek. A beteg meg akar gyógyulni, az intézmény pedig az OEP-szerződése szerinti keretek alapján megpróbál életben maradni. A mélyben egymásnak ellentmondó érdekek feszülnek. Sarkosan fogalmazva, fel kell tennünk a kérdést: a betegeket vagy a jelenlegi egészségügyi struktúrát akarja megmenteni a kormány? A kérdés talán meghökkentő, de időszerű.

A számok beszédesek – vélik a kutatók, és az állítják, azért alakult ki ekkora különbség a lakossági igénybevételben, mert a finanszírozási szerződések zöme lehetővé teszi ezt, sőt ez az oka a fogyasztásban tapasztalható anomáliáknak. Ott, ahol a finanszírozott kapacitásokat kordában tartja a terület intézményeinek OEP-szerződése, nem vagy csak nagyon ritkán és enyhe mértékben alakul ki túlfogyasztás. Viszont azokon a területeken, ahol bőséges kapacitással rendelkeznek a szolgáltatók, rendszeresen, „törvényszerűen” találkozhatunk ezzel a jelenséggel. Ez a fajta igénybevétel nem a lakosság valós szükségleteit szolgálja, hanem az ellátó intézmények érdekeit. A túlfogyasztás velejárója, hogy az érintett intézmények teljesítményjelentéseiben megjelennek az artefaktumok (műtermékek).

Az elemzést készítők mostani közleményükben az –eredeti vitairat ötödik fejezetében tárgyalt – úgynevezett „egészségügyi Bermuda-háromszög” következményeire szeretnének rávilágítani, azt feszegetve, hogy a kialakult helyzetért mennyiben tehetők felelőssé az intézmények. Megmutatják majd, hogy milyen erősen befolyásolja a menedzsmentek döntési mechanizmusát az intézményük OEP-szerződése és ÁNTSZ-engedélye, és milyen kevés mozgásterük marad valójában. Az elemzés utolsó részében összegzik az általuk talált jelenségeket, melyek magyarázatot adhatnak a kialakult anomáliákra, és arra is vállalkoztak, hogy olyan megoldásokat javasoljanak, melyek „rendezhetik” a már említett több mint 60 milliárd forint „sorsát”. A Budapesti Teljesítménymenedzsment Kutatóközpont egyelőre csak a fekvőbetegkassza terhére elszámolt ellátásokat elemezte, de talán sokkal több összefüggést találhatnának, ha a vizsgálatot kiterjesztenék az E-Alap egészére. Ám egy átfogó kutatást csak akkor tudnának letenni az asztalra, ha a költségvetés szociális kiadásait és a lakosság magánköltéseit is bevonhatnák a vizsgálatokba. Most erre nem volt lehetőség, az itt olvasható tanulmány ismét alkalmat teremt arra, hogy egy értelmes, szakmai vita bontakozzon ki – a Medical Tribune és a MedicalOnline szerkesztői várják a szakembereket hozzászólásait.

A vitairat pdf formátumban letölthető innen!