hirdetés
2016. május. 24., kedd - Eszter, Eliza.
hirdetés

Bicikli túltolásban az egészségügy (is) jól áll

Zöld utat adtak az öt pontnak, és pénzt is kap az ágazat – jelentette be Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyért felelős államtitkár a Magyar Kórházszövetség siófoki kongresszusán. Sinkó Eszter egészségpolitikai elemzőt arról kérdeztük, remélhetünk-e érdemi változásokat a programtól. A szakközgazdász szerint mintha a politika is megértette volna, hogy nagy a baj az egészségügyben – vagy csak választások közelítenek…

 – Korábban kilátás sem volt rá, most mégis úgy tűnik, hogy már az idén is lesz pluszforrás az egészségügyben. Az államtitkár iránt nagy a politikai bizalom, vagy a civil szervezeteknek sikerült felkelteni a döntéshozó figyelmét?

– Nyilván mindkettő. Az biztos, hogy hálásak lehetünk az 1001 orvos hálapénz nélkül csoportnak és a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetének (ReSzaSz) a figyelemkeltő akciókért: a minimumfeltételek látványos nem teljesülése körül kirobbant vita, vagy a nosocomialis fertőzések felszínre kerülése indokoltan hívja fel a figyelmet a súlyos anomáliákra. Az államtitkár bizonyára meggyőzően érvelt a miniszterelnöknél a programja bemutatásakor, ha ennek köszönhetően már az idén lesz többletforrás a HBCS értéknövelésére, illetve az azon belüli szakmai átcsoportosításra. De a társadalom is érzékelhetően egyre inkább kiáll saját érdekeiért; míg korábban csak egymástól elkülönült akciók voltak jelen, addig most ezek mint a cseppek összeérnek, és együttesen már elérik a politika ingerküszöbét. Az államtitkár kinevezésekor természetesen megkapta a szükséges politikai bizalmat, de mást nem is tehettek a kormánypártok, hiszen egy cikluson belül politikai veszteség nélkül nem lehet kétszer-háromszor ágazatvezetőt cserélni, az ugyanis azt bizonyítaná, hogy a kormány képtelen megtalálni a megfelelő embert a posztra.

A Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal (NEK) és a ReSzaSz szerint is 600 milliárd forint hiányzik az egészségügyből. Ez reális lehet?

– Az szerintem reménytelen elvárás, hogy egyszerre ennyivel több közpénzt szánjon a kormány az egészségügyre, de ha ez az összeg három év alatt, évente mondjuk 200 milliárd forintonként bekerülne rendszerbe, az óriási előrelépést jelentene. Csak halkan jegyzem meg, én már azzal is beérném, ha évi 100–120 milliárd forint többletforrással kalkulálhatnánk, ezzel az összeggel ugyanis már meg lehetne próbálni újraéleszteni az egészségügyet. Az utóbbi hetek pozitívuma, hogy a politikusok számára is láthatóvá vált a helyzet tarthatatlansága, különösen a fővárosban, ahol nagyon rossz infrastrukturális feltételek között kell a kórházaknak működniük. Senki sem azt várja, hogy a 21. századi német ellátási színvonalat biztosítsák Magyarországon, de az is elfogadhatatlan, hogy jó néhány helyen a múlt század közepét idézze a hazai gyógyítás infrastruktúrája. Az ország mai gazdasági teljesítőképessége jobb annál, mint amekkora mozgásteret az egészségügynek biztosítanak.

Ónodi-Szűcs szerint csökken a kórházak eladósodásának üteme. Ha nem kaptak több pénzt az intézmények, akkor hogyan?

– Az államtitkár maga is elismerte korábban, hogy intézményi szinten már nem lehet jelentősebb összeget megtakarítani, így magam is kíváncsi lennék, hogy mitől csillapult az adósság növekedésének üteme. Erre akkor kaphatnánk megnyugtató választ, ha lenne egy független betegjogi központunk, amely ellenőrizhetné, hogy mi folyik gyógyítás címén az intézményekben.

Az öt pont tekinthető ágazati programnak?

– Úgy vélem, rövidebb ciklusokban gondolkodik az államtitkár, így csak részprogramnak tekinthető, de érvényben van az Egészséges Magyarország 2014–2020 stratégia, amelyben célul tűzték ki például a születéskor várható élettartam növelését, ami – eltekintve a hibás életév megjelöléstől – jó irány. Ahogyan az is, ahogy az OEP meghatározta a várakozási idők maximális tartamát, fél évben megjelölve a felső határt. És persze jó irány a daganatos betegek kivizsgálására vonatkozó 14 napos szabály, ami plusz CT, MRI kapacitásigénnyel járhat együtt az intézmények oldaláról. Kár, hogy ezzel a lehetőséggel a kórházak nem élnek, így gyanítható, hogy érdemi elmozdulás ebben a témában egyelőre nem történt. Az öt pontból az alapellátás megújítására vonatkozó vállalás már régi adóssága a tárcának, szerencse, hogy az utóbbi évben történtek lépések e téren, így tavaly az elfogadott alapellátási törvény már megalapozott a későbbi változásoknak. Sok külföldi tanulmány igazolja a praxisközösségek, illetve a csoportpraxisok hasznát, de a magyar háziorvosok nem szeretnek teamben dolgozni, az együttműködést pedig nem lehet erőszakosan kikényszeríteni, különösen, hogy a Magyar Orvosi Kamara és az Alapellátó Orvosok Szövetsége sem támogatja az elképzelést. Ezeket az akadályokat az egészségpolitikának kell elmozdítania, és megmutatni, hogy a háziorvos és a beteg is profitálhat abból, ha praxisközösségek illetve más – a team munka feltételeit biztosító – formációk alakulhatnak.

Hatvan milliárd forint szabadulhat fel az egészségügy számára, ha átadják a krónikus ágyakat a szociális ágazatnak – reméli az államtitkárság. Ön szerint?

– Szerintem összesen 20, maximum 25 milliárd forintra tehető az az összeg, ami a végső mérlegen felszabadítható az ágazat számára, és erre is csak fokozatosan, több év alatt számíthatunk, hiszen a 27 ezer krónikus ágyra együttesen költünk 60–65 milliárd forintot, minden ágyat pedig nem lehet átadni. A költés nem ágyarányos, a rehabilitációs ágyak fenntartása sokkal több költséget generál, mint egy ápolási részlegé. Az ápolási részlegeken amúgy is minimális az egészségügyi ellátás, így a humán erőforrás szintjén sem jelenthet nagy felszabadulást az átszervezés.

A munkahelyük ugyanaz marad, csak a fenntartójuk változik – ezt ígérte február végén a szakdolgozóknak Ónodi-Szűcs Zoltán a Magyar Ápolók Napján.

– Egy képzett nővérnek meglehetősen nagy presztízsveszteség lenne, ha egy gyógyító osztály helyett a szociális részlegen kellene dolgoznia. Az is kérdés, hogyan biztosítják az ápolóknak az addigi fizetésüket, hiszen a szociális ágazatban még az egészségügyieknél is kevesebbet keresnek a dolgozók. De nem csak a fizetésekre kell előteremteni a pénzt, költeni kell a lepusztult épületekre is. A jogszabály most is engedi, hogy díjat kérjenek a betegektől az ápolási osztályokon, ezzel a lehetőséggel élnek is a kórházak. Ha napi 3–4 ezer forintnál többet akarnak ezután beszedni, azért már többletszolgáltatást és jobb infrastruktúrát is nyújtaniuk kell.

Nem kellene a társadalommal is világosan közölni, hogy az eddig a társadalombiztosítás terhére igénybe vehető ellátás a szociális ágazatban már (jobban) fizetős szolgáltatás lesz?

– Illenék erről beszélni, mert ebből lehetnek később feszültségek. Érdemes lenne kidolgozni az ápolási biztosítás alapjait – régi lemez ez is – annak érdekében, hogy a beteg vagy hozzátartozója ne akkor szembesüljön a teherrel, amikor már kiállították a számlát. Egyébként míg a kórházakban az a kormányzati cél, hogy leválasszák az egészségügyi szolgáltatásokról a szociális ellátásokat, addig az alapellátásban éppen ellenkező folyamatoknak kell elindulniuk: ott az egészségügyi és szociális szereplőknek egymást kell segíteniük abban, hogy a rászoruló állampolgárokat minél tovább az otthonukban lássák el. Az alapellátásban az integrált ellátások, koordinációk és kooperációk irányába kell elmozdulnia az ágazatnak.

A fővárosi ellátórendszer rendbetétele már a Semmelweis Tervben is vállalás volt, ám eddig ez nem sikerült. Most tényleg megvalósul?

– Talán most alakult ki olyan kedvező mikroklíma, amikor minden szereplő az intézményvezetőktől a kerületi polgármestereken keresztül a kormányig elfogadja, hogy változtatni kell, és ennek érdekében kompromisszumot kell kötni. Valóban vannak párhuzamos ellátások és feleslegesnek tűnő kapacitások, de azt is látni kell, hogy sok fővárosi kórház tömegesen lát el területileg nem hozzá tartozó betegeket, ezért elképesztően túlzsúfoltak az intézmények. Ráadásul infrastrukturálisan meglehetősen heterogén a helyzet Budapesten, ami jelentős feszültséget generál az ellátások igénybevételekor. Az Uzsoki Utcai Kórházban például olyan mértékű infrastrukturális javulás következett be, hogy még egy VIP-részleget is ki tudtak alakítani, bár az én olvasatomban ott közfinanszírozott betegeket is lehetne fogadni, hiszen az épületeket az adófizető állampolgárok pénzéből újították fel, így joggal kérdezheti meg egy lepusztult fővárosi kórház penészes szobájában fekvő beteg, hogy ő vajon miért nem mehet abba a csinos környezetbe?

A korábbi tervek szerint három sürgősségi centrumot hoztak volna létre, észak- és dél-pesten, valamint Budán, meglévő intézményekre építve. Most is ez az elképzelés?

– Erről Cserháti Péter miniszteri biztos tud autentikusan nyilatkozni, ami hír eljut hozzánk, az a sürgősségi ellátás szempontjából három, esetleg öt centrum azonosításáról szól, és ebbe kell beleilleszteni a szuperkórházzal kapcsolatos elképzelést is. A zöldmezős szuperkórház gondolatával az a probléma, hogy ezzel csak az adott térségben élők járnának jól, ellenben valamennyi budapestinek éreznie kellene, hogy javul az ellátás a környezetében; ezért úgy tűnik, hogy nem egy új kórház építése a megoldás a főváros ellátási gondjaira. Meglátjuk, hogyan dönt a kormány ebben a kérdésben. A fővárosi koncepció forrásigényét március utolsó napjaiban tudjuk meg, de – tekintettel a komoly elmaradásokra – nyilvánvalóan sokba fog kerülni. A kormánynak május végéig, június elejéig el kell fogadnia a koncepciót, hogy a munka a tervezett ütemben folytatódhasson. Az új kórház felépítésének, illetve a meglévők átépítésének kivitelezési üteme attól függ, mikor és mennyi pénzt szán rá a kormány.

Mikorra állhatnak fel a kancelláriák?

– Kérdés, mennyire jó ötlet a kancellári rendszer bevezetése, mert ez olyan döntésképes vezetőket feltételez, akik helyes felismeréseik és tudásuk révén, tájékozottságuk és felhatalmazásuk alapján le tudják győzni a polgármesterek és kórházigazgatók helyi ellenállását. Ebben nem hiszek, mert Magyarországon a kórházak átszabása mindig hatalmas ellenállással jár, részben azért, mert a kórházak jelenléte az adott térség lakóinak – akár illúzión alapuló – biztonságot ad, részben, mert több helyen a fekvőbeteg-ellátó a legnagyobb foglalkoztató is egyben. Ne feledjük, választásokhoz is közelítünk, ami újabb szempontot a radikális átalakítással szemben. A kancellárok érdemben nem tudnak beavatkozni a kórházak működésébe, ha 6–8 kórház is tartozik egy kancellárhoz. Felmerült, hogy a gazdasági igazgatók funkcióinak jelentős hányadát elvonják, ami rendkívül aggályos lehet, a kórházak ugyanis nagyüzemek, kívülről nem egykönnyen lehet áttekinteni működésüket, megtalálni az anomáliákat és az ezzel összefüggő döntéseket gyorsan meghozni. Minél több funkciót központosítanak, annál nehézkesebb lesz a rendszer, a lassú döntéshozatal pedig hatékonyságveszteséggel jár.

Hallani olyan kórházigazgatókról, akik azt várják a rendszer bevezetésétől, hogy a kancellár képes lesz az orvosok egyre magasabb bérkövetelését visszaverni, mivel a fizetéseket egyelőre csak adósság terhére tudják növelni. Ez naiv elképzelés a részükről: amennyiben a rendszer mégis befeszülne e tekintetben, az orvosok egyszerűen odébb állnak majd. Lesz olyan igazgató, aki kapva kap az elmozduló orvosokon és kihasználja a kiskapukat. Egyébként időközben kiderült, hogy van még egy újabb terv, ami akár a hatodik pont is lehetne a listán, mégpedig a HBCS rendberakása. Ez melegen üdvözlendő, szintén régi adósságot rendeznek vele. A béremelésekre jutó pluszforrások beemelése is nagyon indokolt, mert célszerű a kórházigazgatónak döntenie arról, hogyan oldja meg a humánerőforrás gondjait az intézményben. Egyébként a kancelláriák felállításával várni kell addig, amíg megjelennek az új minimumfeltételek, mert óhatatlanul kapacitásátrendeződéshez vezetnek majd.

Egyes vélemények szerint a minimumfeltételek átszabásának valódi célja az, hogy elfedjék a humánerőforrás hiányokat az ágazatban. 

Nem hinném, hogy ez a cél, ha jól értem a tervet, humánerőforrás vezérelte működési engedélyek keletkezhetnek, ami betegbiztonsági szempontból rendkívül hasznos lenne, de attól tartok, tragikus lesz a szembesülés az új feltételrendszer kialakítását megelőző felmérések eredményeivel. Ma a kórházak tisztában vannak saját HR hiányosságaikkal, de országos szinten nincsenek valid adatok, hiszen sok orvos több szolgáltatónál is dolgozik, és valamennyi munkahelyén számba veszik. A feltételrendszer újrahangszerelése elsősorban vidéken okozhat majd sokkot az orvosoknak, ahol a kapacitások tervezett átrendeződése miatt nehéz lesz rávenni őket az utazásra. A fővárosban óriási mértékű a nővérhiány, az ezzel való szembenézés sem lesz egyszerű a döntéshozóknak.

Miközben az alapellátás és a kórházi rendszer átszervezéséről sokat hallani, a járóbeteg szakellátásról ez nem mondható el...

– Ma úgy tűnik, a szakrendelőkben vannak a legnagyobb ellátási dugók, szűkületek, a betegeknek sokszor hónapokat kell várniuk még a kivizsgálásra is. Ha valaki végre eljut a rendelőbe, azt tapasztalhatja, hogy az orvos – a hibás ösztönző rendszerek miatt – többször visszarendeli, mivel a németpont gyártás az elsődleges szempont az ellátás biztosításakor. A várakozási idő sok helyütt mesterségesen magasan tartott, ennek ürügyén az orvosok egy része etikátlanul magánrendelője felé tereli a betegeket. Kormányzati szinten egyelőre nem látható olyan törekvés, amelyben szorossá válhat az alap- és szakellátás, valamint a gondozóintézetek együttműködése annak érdekében, hogy minél kevesebb beteget küldjenek a kórházakba. Közgazdászként elfogadom, hogy összébb kell húzni az ellátórendszert, azonban a kórházi kapacitások szűkítése nyomán keletkező űrt más, olcsóbb szolgáltatásokkal pótolni kell, mert senki nem maradhat ellátás nélkül.

Ha megvalósul Ónodi öt pontja, jobb lesz az egészségügy?

– A teljes kórházi spektrumon meglátásom szerint túl sokat nem segít, bár a HBCS korrekciók nyomán fellélegezhetnek majd a szolgáltatók. A fővárosi betegellátásban hozhat pozitív változásokat a tervezet, de a lepusztult infrastruktúra feljavításához sok pénz kell, kérdés, mennyit szánnak erre a döntéshozók. Sok a kérdőjel a szociális ellátások átadása körül, bár látszólag ez a legegyszerűbben megvalósítható projektelem. Szerencsére a lakóhely közeli egészségszolgáltatások továbbra is nagy hangsúlyt kapnak az alapellátás átalakításánál, azonban az ellátások sokkal szélesebb spektrumát kell közelebb vinni az emberekhez, amiben az e- és m-Health is segíthet.

Nem félő, hogy ha erre alapozunk, akkor az ellátást legnagyobb számban igénybe vevő idősebb korosztályt rekesztjük ki a szolgáltatásból?

– Vannak olyan projektek, amelyek azt bizonyítják, hogy az idősebbek is el tudják sajátítani az informatikai eszközök használatát, csak támogatni kell őket ebben. De ha csak a társadalom öt-tíz százaléka használja a mobil és informatikai eszközöket az egészségügyben, már az is óriási előrelépés. Sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni a digitális egészségügyre, a szisztematikus fejlesztések összefogására nem ártana kinevezni egy egészségügyi informatikai miniszteri biztost, aki rendszerszinten alakítaná az e-egészségügyet, hiszen most az egyes intézmények dönthetik el, mikor és milyen infotechnológiai beruházásokba kezdenek.

Az államtitkár gyakorta hangsúlyozza, hogy a betegek érdekei mentén alakítaná át az egészségügyet. Erre utalnak a tervezett intézkedések?

– Bár egyelőre halogatják a háttérintézményi rendszer januárban bejelentett átalakítását, szakmai körökben kész tényként kezelik az Országos Betegjogi, Ellátottjogi, Gyermekjogi és Dokumentációs Központ (OBDK) önállóságának megszűnését, miközben ha betegközpontú ellátást akarunk megvalósítani, küzdeni kellene ezért az intézményért, amely eljárhatna a betegek érdekében, és féken tarthatná a rendszer szereplőit az ellátás minőségének javulását kezdeményezve. Nem megszüntetni kellene az OBDK-t, hanem megerősíteni, hatásköreit kibővíteni, és nagyra növeszteni az állammal szemben, éppen a biztonságos betegellátás érdekében.

Miközben a civilek arról beszélnek, hogy nagy a baj az egészségügyben, a kormány folyamatosan azt bizonygatja: minden rendben…

– Kellemetlen elismerni a problémákat, de a kormánynak párbeszédet kellene folytatnia a társadalommal, és nem megvárni, hogy olyan mértékű felzúdulások legyenek az egészségügyben is, mint az oktatásban. Az adatokat nem titkolni kell, hanem nyilvánosságra hozni, és programokat kidolgozni például a kórházi fertőzések számának csökkentése, vagy a megújult minimumfeltételek teljesíthetősége érdekében. Ezek az információk a világon mindenütt nyilvánosak, és egyúttal arra is rámutatnak, hogy detektált hiányosságok esetén a fenntartónak milyen kötelezettségei vannak. Nálunk az állam „elkérte” az önkormányzatoktól az intézményeket, mert be akarta bizonyítani, hogy jobb gazdájuk lesz, és olcsóbban megoldja a működtetésüket. Mára kiderült, jelenlegi eszközei erre a célra elégtelenek. Többletforrást eddig nem szántak az ágazatra, így a bicikli túltolásában jól állunk az egészségügyben is. Vissza kellene fordulni, amíg nem késő.

Tarcza Orsolya
a szerző cikkei

(forrás: MedicalOnline)
Share on Tumblr
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
Hozzászólások (1 db)
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
#
Néhány fogalom azért nem világos:
1. mi az, hogy szuperkórház? melyik terület hány lakosát látja el hány szakma tekintetében és mekkora kapacitással? Melyik mai kórházakat váltja ki (teljesen!)?
"nem egy új kórház építése a megoldás" Hogyhogy nem? Ma nincs olyan kórház, amely a mai állapotában alkalmas lenne az álmodott feladatra, legalábbis nem egy
telephelyen. És ha nem lehet egyszerre négyet felépíteni - márpedig nem lehet - akkor az elsővel kell kezdeni. Egy Questornyi + 1 Budacash.
2. Mi az, hogy a HBCs rendberakása? Korrekt árelemzés? A jelenlegi pénzből végzett tevékenység alapján, vagy többletforrás biztosításával a szakmai szabályok
betartásnak szintjéig (pl. valóban egyszer használatos esközök, stb.),
3. járóbeteg pontgyártás? talán ha lenne szakmai kontrollrendszer, szakfelügyelet vagy hasonló, akkor az adatok alapján az minősíthetne ílymódon.
4. szociális ellátás pénzért? NIncs ebben valami ellentmondás? És aki nem tudja megfizetni?
5. "sok fővárosi kórház tömegesen lát el területileg nem hozzá tartozó betegeket, ezért elképesztően túlzsúfoltak az intézmények"
Valóban van zsúfoltság. MIndenhol. Azaz nem attól, hogy "területen kívüli" (mind hazai beteg amúgy, és TVK-n belüli!), hanem azért, mert a korábbi
kapacitáscsökkentés bicaját a fővárosban túltolták, hogy klasszikust idézzek.
Szóval nem hiszem, hogy érdemes lenne az 5 pontról beszélni, amíg nem derülnek ki a mögöttes részletek.
hirdetés

Ajánlott cikkeink

Miért vágyik a gyógyszerész szakma valós adatokra?

A modern gyógyszereknek a piacvezető státusz eléréséhez képesnek kell lenniük arra, hogy nagyrészt helyettesítsék a rendelkezésre álló kezeléseket a jobb hatékonyságuk, biztonságosságuk vagy kényelmük miatt. (x)

 

A per os NSAID ellenjavallata  esetén a hatóanyag bőrön keresztül történő bejuttatása is hatékonyan szünteti meg a lumboischialgiás panaszokat. 

Könyveink


hirdetés