Cserháti: „a finanszírozás, segédeszköz- és fejlesztéspolitika továbbra is hozzám tartozik”

– Ön nemrégiben még a tárca helyettes államtitkáraként egyengette az egészségügy helyzetét. Most intézményvezetőként a saját bőrén érzékeli, hogy ez mennyire sikerült. Jobban érzi magát ebben a helyzetben?

– Ezt nem mondanám, de nem is így közelíteném meg a kérdést. A váltás egy szerves folyamat része volt, hiszen utódom, Beneda Attila korábban háziorvos volt, három évig kabinetfőnök, így elsősorban az alapellátási illetve politikai típusú ügyeket vitte a tárcánál. Nekem inkább szakmai munkát kellett végeznem, de most karakteresen inkább a háziorvoslást érintő kérdések lesznek napirenden.

– Miniszteri biztosként továbbra is részt vesz a jogszabályok előkészítésében.

– A finanszírozás, segédeszköz- és fejlesztéspolitika továbbra is hozzám tartozik, ami a 2007-13-as ciklus végével és a 2014-20-as  tervezésének felpörgésével bőven ad munkát.

– Költségvetés már van; hogyan látja, milyen év vár az anyagiak szempontjából az egészségügyre? Bejelentették már, hogy idén 18,2 milliárdos többlet jut az ágazatnak, de azt is tudjuk, hogy a finanszírozást nem sikerült oly módon átalakítani, ahogyan azt a szakma nagy része szerette volna, például az egy esetre jutó alapdíj akár megfelelő szorzókkal történő megemelésével, hiszen alapvetően forráshiány van...

– A szakellátás már az év elején többlethez jutott, az alapellátás tízmilliárdos többletforrásának felosztásáról folyik a közigazgatási egyeztetés. Tudjuk, hogy az intézmények valószínűleg újra növekvő tartozásállománnyal fejezték be a múlt évet; a most már havonta monitorozott, januári adatokat nemsokára látni fogjuk. A tavaly juttatott konszolidációs összeg nem nullázta le az intézmények adósságát, ami érződik a kórházak napi gyakorlatában is. A GYEMSZI közbeszerzéseinél a gyógyszerköltségek valóban csökkennek, de mindezek mellett szükséges az is, hogy azok kifizetése időben történjen

 – Mindez persze nem baj.

 – Nem, csak egy vezetőnek ilyenkor mérlegelnie kell, hogy ezt hogyan biztosítsa feszes gazdálkodási helyzetben.

– Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben?

– Magam is átélem mindezt, persze új szemmel, s azt látom, hogy azért vannak kisebb játékterek az intézményen belül is. Szinte minden kórházunknak vannak speciális adottságai, ezért azt tartom fontosnak, hogy mindazokat a lehetőségeket, amelyek az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetet (OORI) jellemzik, kihasználjuk. Ha kell, akkor a segédeszköz-gyártókkal legyünk jó kapcsolatban, akik ott végeznek kutatásokat és értékesítenek különleges eszközöket is. Vagy szóba jöhetnek a tartósan ott lévő betegek számára postai vagy büfészolgáltatást nyújtók: mindez ugyan nem a kórház lényege, de ha ezeket a kapcsolatokat jól felépítjük, abból olyan bevételek származhatnak, amelyekkel például humánerőforrást tudunk megtartani. Az ott dolgozó gyógytornászok, szakpszichológusok, logopédusok ennek az intézménynek a húzóerői, akik miatt a legsúlyosabb, intézményi rehabilitációra szoruló betegeket oda utalják… Logikus volna hát, hogy az ember egy intézmény fő értékét „tartsa karban”..

– Legutóbb az államtitkár úgy beszélt többek között az OORI-ról is, mint amelynek szolgáltatásait például jól el lehet adni, kiajánlani a gyógyturizmusnak.

– Meglepő élménye az elmúlt heteknek, hogy van megkeresés szép számmal. Nem tudom, hogy mindez az uniós irányelv életbe lépésével függ-e össze, csakhogy kapacitásproblémáink vannak, csaknem száz százalékban teltek az osztályok, így elég nehéz lenne ágyakat felszabadítani a külföldi forgalom számára. Nagy a területünk, vannak épületeink, ahol adott esetben tudnánk többlet hotelszolgáltatást nyújtani.

– Csakhogy tulajdonképpen rosszul járnának, mert csak az OEP által térített díjat kérhetnék el a külföldiektől…

– Eddig még nem kerültünk szembe ezzel a dilemmával, mert az említett okokból eddig nem tudtak eljutni a tárgyalások. Nyilvánvaló, ha valakik komolyan szeretnének velünk kooperálni, akkor muszáj lesz valamilyen fejlesztésbe, felújításba fognunk, mert ma nem tudjuk kielégíteni az igényeket.

– Ez az év hozhat még valamit az intézmények konyhájára, akár a választások miatt? Vagy Ön elegendőnek tartja, ami eddig történt?

– Ágazatunk elég egyértelmű, „evidenciákkal bizonyított” számokkal rendelkezik arra nézve, hogy például a migráció megfordítása érdekében tett küzdelmes lépéseknek van hasznuk. Mindez nagyon nagy dolog, mert számos humán ágazatban nem könnyű mérni az eredményeket.

– De láthatóan ezt az előnyt nem tudja kihasználni az ágazat...

– Pedig ki kellene használnunk, mert a kérdésnek különleges aktualitást ad, hogy a rezidens ösztöndíjból kilépők megtartása mellett a Ratkó-korszakban született, a közeljövőben még nagyobb számban nyugdíjba vonuló kollégák pótlását is előre terveznünk kell. Azért érdekes ez, mert az elmúlt években végrehajtott strukturális-tulajdonosi átalakítás nagy törést nem okozott a rendszerben. Túl vagyunk rajta, illetve már csak „csiszolni” kell – például a járóbeteg-ellátásban. A legtöbb politikai izgalmat kiváltó kérdés tehát eldőlt, nem ideértve a finanszírozást, így az ágazatnak esélye van arra, hogy a választásokat követően ne változzanak megint más irányba a folyamatok. Ilyen nem nagyon fordult elő a rendszerváltozás óta eltelt huszonvalahány évben, és ezt jó lenne kihasználni.

– Forrásbővítésre akkor is szükség lenne, ha hosszú távon lehet(ne) tervezni az egészségügyben. A következő ciklusban az uniós források is szűkülnek ezen a területen, sarkosan fogalmazva kétséges az idei béremelés fedezete, és szakemberek szerint tavaszra újra adósságválságba juthatnak a kórházak. Igaz ez annak ellenére, hogy a finanszírozásban a mostanit megelőzően rég nem volt kódkarbantartás, s utoljára talán Székely Tamás miniszter emlegette a befogadások újragondolásának szükségességét, most pedig elindultunk erre.

– Igen. A mostanában elfogadott finanszírozási és gyógyszer-befogadási csomag is jó példa arra, hogy lehet javítani a betegellátáson, az intézmények helyzetén. A fejlesztéspolitikában a legizgalmasabb kérdés most egy egészen más logika beindítása. Láthatóan már nem ágazati büdzsékben kell gondolkodni, mert ez kevésbé létezik a 2014-20-as ciklusban, hanem feladatokban és terhekben. Az ágazatban a fekvőbeteg-ellátás szinte teljesen állami kézben van; a kórházak vesztesége így az államháztartásban jelentkezik. Mivel az intézményeink – szemben pl. az iskolákkal vagy a színházakkal – nyáron is non-stop mennek, ezért nagy energiát használnak fel a hőségben, (műtő, intenzív, képalkotás, liftek, légkondicionáló, stb.). Ezért szerintem masszívan „rá kell feküdnünk” az energetikai típusú beruházásokra. A jövőben a konvergencia régiókban már nem az infrastruktúra átalakítása lesz a fő feladat, hanem az, hogy miként lehet az üzemeltetési költségeket optimalizálni. Közintézmények számára jelentős KEHOP források nyílnak meg, de szóba jöhetnek a gazdasági operatív programok is az új források elnyeréséhez. Ezekre kell nagyon odafigyelnünk; ezért is vállaltam miniszteri biztosként a fejlesztéspolitika ágazati irányítását április 30-ig. A döntések az elkövetkező hónapokban születnek, így az ágazatnak ezekben az ügyekben markánsan kell megjelennie éppen a köz érdekében.

– Mi lesz a bérfejlesztés folytatásával?

– Az alapellátás idei fejlesztése mellett fontos a hosszútávú preferenciák meghatározása, hiszen az első ösztöndíjat kapott rezidens kollégák nemsokára kilépnek a rendszerbe – őket menedzselni kell tovább, éppen mert a Ratkó-hullám veszélye a nyugdíjas orvosok körében is fokozott. A finanszírozásban pedig végig kell mennünk azokon az utakon, hogy csak a valóban indokolt tevékenységet ösztönözzük, ami pedig nem ilyen, az ahhoz kötődő „érdekeltséget” csökkentsük, továbbá tegyük tisztába az egészségügyi valamint szociális feladatok végzésének kérdését.

– Most már van lehetőség kifogadásra is.

– Igen, az úgynevezett krónikus szorzók esetén már erre is lehetőséget ad a rendszer, ám az úgynevezett csillagos HBCS vagy indexált OENO esetében továbbra is ellentmondásos a helyzet. Azt mondhatjuk, ma már tétje van annak, hogy meg kell tartani az ilyen feladatokhoz a tudást biztosító kollégát, a minőséget, ha pedig ez nem megy, akkor le kell vonni a konzekvenciát, és egy szinttel lejjebb lépni.

– Az ön véleménye szerint tarthatók az új szakmai minimumfeltételek?

– Ami decemberben történt, az egy másfél éves korrekciós igény célba juttatása volt, miután a 2012-es struktúraváltás hangulatában emberi és szakmai igények fogalmazódtak meg, melyek aztán szembesültek a menedzsmenti valósággal. Az egyeztetések nem voltak könnyűek – főként a sürgősségi, intenzív osztályos vagy a PIC-ellátásban –, de a számok most már a betarthatóság közelében járnak. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy sok uniós beruházás ér most célba pl. a sürgősségi ellátásban, ám amikor ezek elindultak, 2010-11 környékén, még a korábbi feltételek voltak érvényben. Ezeknek a fejlesztéseknek a beindítását a 2012-es jogszabály változás nem könnyítette meg. Azt reméljük, hogy a mostani rugalmas rendszerrel, ami szerint alaplétszámot kell biztosítani, s akkor kell fejleszteni, ha nő a forgalom, betarthatóbb lesz a jogszabály a hamarosan tömegével átadott új sürgősségi osztályokon is. Azt kell mondjam, az új szabályokkal javítottunk a paramétereken, de nem vitás, hogy a minimumfeltételek rendszere nagyon problémás. Mindezt sok helyütt a világon másképp csinálják már, véleményem szerint arról azonban nem mondhatunk le, hogy a rendszer sok hibája mellett a társadalmi igazságosságot szolgálja a betegellátásban.

– Nyilván ez a célja annak is, hogy egyre több nagy értékű gyógyszert, eszközt, terápiát vonnak be a tételes finanszírozás körébe, amely az IME decemberi konferenciáján elhangzottak szerint sikeres megoldásnak tűnik, a szűkülő források ellenére is. Gyakorló szakemberek ugyanakkor azt mondják, mindez hosszú távon finanszírozhatatlan.

– A tételes finanszírozásba bevont ellátások köre jócskán megnőtt: a korábbi 40 milliárd helyett ma már mintegy 70 milliárdot költ így el a biztosító. Ez a növekedés döntően a Széll Kálmán Tervvel függött össze, amikor a járóbeteg-ellátásból a fekvőben adhatóba soroltunk át drága onkológiai, reumatológiai, biológiai készítményeket. A tételes kassza kézben tartása valamelyest könnyebb, mint a járóbeteg kasszáé; az OEP tételesen számol el az intézménnyel, minőségmenedzsmentet és esetkontrollt tud végezni, ám itt is léteznek erőforrás-kérdések. Az OEP-et is sújtja, hogy csak nehezen tud a piacról olyan minőségű szakembergárdát beszerezni, amely „versenytársa” lehet a gyógyításban dolgozóknak. Ugyanez igaz egyébként a járóbeteg-gyógyszerkasszánál is. Ahogyan én látom, probléma inkább abból származik, hogy nem teljesen koherens a speciális tevékenységek és eljárások rendszere az intézményi progresszivitási szintekkel. Ennek a kettőnek ugyanis össze kéne függnie, sőt egymásból kell(ene) következnie. Számos esetben kerültünk szembe azzal, hogy miközben az egyik oldalról, a szakmával egyeztetett módon megrajzoltuk egy-egy ellátás progresszivitási térképét, a másik oldalról ezt mondjuk a csillagos HBCS-rendszer átírta, s esetleg olyan neurológiai osztály végezhetett így agyi trombolízist, amelynek egyébként a legalacsonyabb volt a progresszivitási besorolása. A decemberi rendelet csomagban most megtörtént ezek korrekciója: az a három kórházi osztály, amelyek eddig alacsonyabb besorolású volt, magasabb progresszivitási szintre kerül, viszont azt is kimondja már a jogszabály, hogy 1-es szinten nincs lehetőség trombolízisre. De nem ez az egyetlen példa. Számos területen el kell még rendeznünk az ehhez hasonló anomáliákat – sokszor azért, mert egy speciális szer felírására jogosult szakember fogja magát és Nyugatra, vagy akár egy másik kórházba távozik. Ilyenkor ugyanis megszűnik a minimumfeltétel emberi oldala…

– Nemrégiben azt lehetett hallani, hogy Győrben az összes traumatológus felállni készül…

– …ami ellátási problémát jelent. Budapesten tipikusan pl. az érsebészet ilyen terület: nemigen tudják az ügyelethez szükséges létszámot produkálni, így az intézmények „licitálnak” az érsebészekért.

– Mit csinálnak, ha elmennek a szakemberek egy másik helyre, de ott nincs megfelelő progresszivitási besorolás és minden borul?

 – Egyeztetünk. Az éppen folyamatban lévő jogszabályváltozás rögzíti majd, hogy miként kell megoldani a budapesti sürgősségi ügyeleti rendben az akut helyzeteket. Hogy kit hová lehet szállítani, azt eddig az ún. Központi Ágynyilvántartó (KÁNY) mondta meg – kicsit hézagos jogi alapon. Mostantól viszont, ha valahol áramkimaradás, szennyvízbetörés vagy bármi akut dolog történik, akkor az Országos Mentőszolgálatnak (OMSZ) kell gyors döntést hoznia a teendőkről. Ehhez persze az is kell, hogy az OMSZ rendelkezzen olyan információkkal, amelyeket egyelőre még az OEP és az Országos Tisztifőorvosi Hivatal sem teljes mértékben bír.