Egyre több a depressziós orvos

A Journal of the American Medical Association legutóbbi száma az orvosképzést helyezte a fókuszába. A tematikus szám egyik áttekintő közleménye (Prevalence of Depression and Depressive Symptoms Among Resident Physicians) több mint 17.000 orvos adataira alapozva megállapítja: a rezidensek körében majdnem 30%-os a depresszióval küzdők aránya. Mint a tanulmány szerzői megállapítják, ez nem csak az orvosoknak rossz hír, de betegeiknek is, hiszen bizonyított tény, hogy a depressziós orvos rosszabbul gyógyít: nagyobb valószínűséggel követ el hibákat és rosszabbul látja el a betegeket.

A figyelemfelkeltő eredmény több mint 50 év (1963 január –2015 szeptember) tanulmányainak áttekintése alapján született, aminek kapcsán az is kiderült, hogy e fél évszázad alatt szignifikánsan nőtt a depressziós rezidensek aránya. A metaanalízisben áttekintett 54 tanulmány 17.560 orvos bevonásával készült; három tanulmány klinikai interjúkat, 51 pedig önkitöltős eszközöket használt. Hét longitudinális vizsgálat eredményeinek elemzése szerint a depresszív tünetek abszolút növekedése a rezidensi tréning elkezdésével 16%. A tanulmány szerint nincs különbség a sebészi és nem sebészi szakmák rezidenseinek depressziós szintje között.

Mint Douglas A. Mata, az áttekintő közlemény első szerzője megállapítja: Mivel a depresszió kialakulása megnöveli annak a kockázatát, hogy az illető esetében a jövőben további depresszív epizódok jelentkezzenek és növeli a hosszú távú morbiditást, az eredmények azt bizonyítják, hogy veszélyben van a rezidensek hosszú távú egészsége. Mindez arra utal, hogy meg kell reformálni az orvosegyetemi képzést.

A közlemény utolsó szerzője, Srijan Sen szerint munkájukat azért fókuszálták a rezidensekre, mert a rezidensi évek alatt az orvosok az egyébként szokásosnál is több órát dolgoznak, közben az orvosi team-en belül alacsony a megbecsültségük, viszont nagy felelősség hárul rájuk a betegellátásban. Ez is magyarázhatja a tanulmányokban talált magas depressziós arányszámot (20%-tól 43%-ig, átlagosan 29%).

Mindezek után, hogy megismertük a konkrét számokat, sürgősen azonosítani kell azokat a tényezőket, amik közreműködnek az orvosok depressziójának kialakításában, és azokat a stratégiákat is, amelyek segíthetnek megelőzni és kezelni a betegséget, teszi hozzá az orvosok mentális egészségének tanulmányozására szakosodott pszichiáter. Sen egyébként kollégáival együtt egy olyan vizsgálatot végez (Intern Health Study) a Michigani Egyetemen, amelynek célja, hogy megértsük a rezidensek magas stressz- és depressziós szintjét kialakító okokat, továbbá a rezidenseket stresszmodellként használva azokat a géneket (és perifériás biológiai prediktorokat) is azonosítani akarják, amelyek közreműködnek a stresszkörülmények között kialakuló depresszió kifejlődésében.

Az áttekintő tanulmányhoz társuló szerkesztőségi közlemény (Resident Depression - The Tip of a Graduate Medical Education Iceberg) szerzője, Thomas L. Schwenk többek között kifejti: az orvostanhallgatók és az idősebb orvosok körében jelentkező öngyilkossági és depressziós kockázattal kapcsolatosan viszonylag sok tanulmány áll rendelkezésünkre (átlagpopuláció: 16%-os depresszió-prevalencia, férfi orvosok 13%-os, női orvosok 20%-os depresszió-prevalencia), azonban a rezidensek egészségi állapotával eddig jóval kevesebb vizsgálat foglalkozott, talán épp azért, ami betegségük nagyobb arányának hátterében is áll: a rezidensek idősebb kollégáikhoz képest is sokkal többet dolgoznak, fáradtabbak, nincs idejük egészségi állapotukkal kapcsolatos vizsgálatokban részt venni. Schwenk szerint azonban Mata és munkatársainak tanulmánya alapján bebizonyosodott, hogy az orvosi szakma óriási problémával küzd, a rezidensek körében mérhető depresszió aránya elfogadhatatlanul magas.

A szerkesztő az általa egyenesen depresszió-járványnak nevezett jelenség kezelésére három módszert ajánl. Először is, jobb mentális egészségügyi szolgáltatásokkal kell a rezidensek rendelkezésére állni, hiszen az orvosi szakma alapvető kötelessége hogy képviselői számára megfelelő egészségügyi ellátást biztosítson. Ehhez azonban alapvető mértékben csökkenteni kellene a mentális egészségügyi szolgáltatások igénybevételével kapcsolatos stigmát. A második megközelítési mód a rezidensi túlmunka korlátozása, a harmadik pedig annak belátása, hogy az orvosképzés alapvető átalakításra szorul, mivel ma alapvetően ugyanúgy oktatják az orvosokat, mint az 1960-as években, holott az orvosi munka alapvetően megváltozott. Az orvosképzés rendszere nem volt képes követni a változásokat, pedig az új technikák megoldhatatlan etikai dilemmák elé állítják az orvosokat, számos ok miatt csökkent a betegek együttműködése, az elektronikus információkezelés egyelőre beláthatatlan veszélyeket hordoz magában, a rezidensek új fajta pereknek vannak kitéve már végzésük előtt is, a betegek rövidülő kórházi tartózkodása csökkenti a tanulási lehetőségeket, és az interneten tájékozódó betegek új kihívások elé állítják az orvosokat, akik többé már nem részesülnek az erős mentorálás nyújtotta előnyökből, nem támogatják őket, ha gyermekük vagy szülőjük megbetegszik, sőt az is elfogadhatatlan, hogy saját betegségük esetén kimaradjanak a munkából – az emocionális és fizikai követelmények elsöprő erejűek, szögezi le szabadon hozzáférhető írásában Schwenk.