„Körülbelül 100 milliárd forog ezen a parketten”

– A közelmúltban néhány társával megpróbálták feltérképezni a magán egészségügyi szolgáltatók körét, piaci részesedésük nagyságát. Milyen eredményre jutottak?

– A piac egy része változatlanul rejtve maradt előttünk. Mi ugyanis abból indultunk ki, hogy mivel egy úgynevezett lakásrendelőnek is működési engedélyt kell kérnie az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálattól, tehát itt nyilván találunk egy kész adatbázist. Ezzel szemben azzal voltunk kénytelenek szembesülni, hogy ez a lajstrom minden, csak épp nem használható. Karbantartásáról szó sincs, nem lehet tudni, hogy a listán szereplő cég vagy orvos egyáltalán működteti-e még a vállalkozását, vagy rég felhagyott vele. A rendszer – amennyiben egyáltalán annak nevezhető – szabad szavas kereséssel működik, az adatok nem rendszerezetek, nem legördülő menüs – ebben az állapotában tulajdonképpen teljesen felesleges munkát végez vele a hatóság. Így az egészségpénztári adatbázisokhoz fordultunk, s ezeken keresztül jutottunk el azokhoz a szolgáltatóhoz, amelyeket ügyfeleik felkeresnek. Az adatokat tisztítottuk, a szépészeti plasztikai beavatkozásokat végzőket például kiemeltük. Így maradt 250 „cégünk”.

– De hát ez csak a jéghegy csúcsa!

– Ez abból a szempontból csak részben igaz, hogy a legnagyobb, meghatározó szolgáltatók szerepelnek ebben a körben, így ez a nagyságrend mégis alkalmat adott bizonyos trendek feltérképezésére. Annak felrajzolására például, hogy milyen irányba mozdul ez a piaci szegmens. Azt tapasztaltuk például, hogy egyre több orvos nyit magánrendelőt, vagy szegődik el heti néhány délutánra, illetve estére magánvállalkozáshoz. Ez arra utal, mintha a hálapénz számukra ma már egyre vállalhatatlanabb lenne, s maguk is tisztítani szeretnék a rendszert.

– Vagy csupán a paraszolvencia metamorfózisáról van szó.

– Kétségtelen, hogy a magyar magán egészségügy „lefölöző” típusú, amelyben nem egyszer előszűrik a közfinanszírozott rendszerbe kerülő betegeket, akik így vagy maradnak a magánellátásban – amivel egyes vélemények szerint megtakarít az Országos Egészségbiztosítási Pénztár –, vagy mellőzve a hosszú várakozási időket, a szokásosnál lényegesen gyorsabb „pályán” haladhatnak az állami, közfinanszírozott egészségügyi intézményekben. Azt is tapasztaltuk továbbá, hogy visszaszorulóban vannak a lakásrendelők. A korábban egyszemélyes orvosi vállalkozások egy része igyekszik bővülni, több szakmássá válni. Nagyon fontos újdonság, hogy ebben az ágazatban is megjelent befektetőként a pénztőke.

– Ez talán nem olyan nagy baj, hiszen a világhírű amerikai Johns Hopkins kórház is egy vasútmágnásnak köszönheti a létét.

– Nem is állítottam, hogy ez baj lenne. A befektetői tőke részvétele azt jelenti, üzletet látnak benne. Ennek azonban többféle kifutása lehet. A legkézenfekvőbb, hogy ellentétbe kerülhet egymással a pénzügyi és a szakmai vezetés. Míg előbbi a profitban, addig az utóbbi a magasabb bérben, minél korszerűbb eszközökben és műszerekben érdekelt. Ez akár állandó konfliktus forrása is lehet. Találtunk ilyen esetre példát, hiszen több tucat interjút is készítettünk. A másik: amennyiben a nagy befektetők politikai befolyással is bírnak, hátráltathatják a közfinanszírozott rendszer reformját, hiszen nekik abban van az üzlet, ha minden úgy marad, ahogy most van. Ugyanakkor politikai befolyásuk latba vetésével „szakíthatnak” az OEP által finanszírozott ellátásokból is.

– Forintosítva milyen nagyságrendűnek tippelték, számították a magán egészségügyi piacot?

– Körülbelül 100 milliárd forint forog ezen a „parketten”. Hangsúlyozom, ez nem a teljes kép, mi az említett 250 vállalkozásból indultunk ki, illetve ezek közül is csak azokból, amelyek forgalmát a cégbíróságon meg tudtuk nézni. A legnagyobb szolgáltatók átláthatóan működnek, úgy az alkalmazott orvosok bérét, mint a betegeik által fizetett összegeket illetően. Ők számlát adnak. Azonban minél lejjebb haladunk a magánszolgáltató nagyságát illetően, annál inkább csúszunk a szürke, majd a fekete zónába. Ezért szinte lehetetlen a piac valódi nagyságát meghatározni.

– A politika gyakran és szívesen utal arra, mintha a magánszolgáltatókat kizárólag a felső középosztály venné igénybe. De elég beülni egy többszakmás magánrendelő várójába, s rögtön kiderül, hogy a várakozók egyre jelentősebb része ma már az úgynevezett alsó középosztályból érkezik. A számok is ezt igazolják?

– Igen. Éves szinten ma már a lakosság több mint 40 százaléka vesz igénybe magán egészségügyi szolgáltatót.

– Egy korábbi, 2012-es rendelkezés értelmében a vállalatoknak nem kell adózniuk a dolgozóik számára fizetett egészségbiztosítás után. Mindenki azt hitte, hogy ez óriási lehetőség a biztosítóknak, amelyek addig csak az úgynevezett összegbiztosításokra fókuszáltak – ilyen-olyan esetekben bizonyos, előre meghatározott összeg fizetésére vállalkoztak –, s erősen tartózkodtak a szolgáltatás-finanszírozástól. 100 milliárdos egészségbiztosítási piacról vizionáltak. De mintha az egész ügy megtorpant volna. Vagy rosszul látom?

– Némi fejlődés tapasztalható, de ennek a piacnak a fő formáját azok a cégek adják, amelyek egészségbiztosítást kötnek a dolgozóiknak. Őszintén szólva, ez valójában burkolt adóelkerülés, lényegében menedzserszűrés vagy foglalkozás-egészségügy, csak épp egészségbiztosításba csomagolva – egy legális jogi kiskapu kihasználása. Ugyanakkor nő a magánbiztosítók szolgáltatási portfóliója, csak épp nem olyan mértékben, mint ahogy azt korábban gondoltuk, mivel a felek – biztosító társaságok és egészségügyi szolgáltatók – meglehetősen nehezen találnak egymásra. Míg az utóbbiaké fragmentált, sokszereplős világ, a biztosító egy nagy konglomerátum, amelyik egy szerződést szeretne kötni, ahogy mondani szokták, „kockásítaná” a rendszert. A szolgáltatás-szervezők tölthetik be közöttük a kapocs szerepét; ez a piac is meglódult az elmúlt években.

Türelmet, s pontos tájékoztatást kérnek a betegek – cikkünk egy közelmúltbéli felmérésről