Az utóbbi tíz évben nyújtott teljesítménye alapján ítélve sokan lemondtak arról, hogy Woody Allen visszatalál régi önmagához, és olyan filmeket készít a társkapcsolatok és egyáltalán a létezés abszurd bájáról, melyek felvehetik a versenyt – vagy legalább emlékeztetnek – az Annie Hallra, a Zeligre vagy a Hannah és nővéreire.

  Nagy adósság a rendszerváltás utáni magyar filmművészet részéről annak bemutatása, hogyan élnek azok a fiatalok, akiknek nem az a legnagyobb gondjuk, hogy Krétára vagy Rhodoszra menjenek nyaralni, és hogy mit hazudjanak a szüleiknek, ha véletlenül lekésték az utolsó vonatot a Coca-Cola Beach House-ról. A kallódó-csellengő fiatalokról legutóbb talán Jeles András klasszikusában, A kis Valentinóban (1979) kaptunk hiteles képet, de miként az ország, a fiatalok is sokat változtak azóta, illene hát megismernünk őket. Az utóbbi években tizenévesekkel foglalkozó Apám beájulna és a Tibor vagyok, de hódítani akarok szociológiailag keveset ad hozzá a kánonhoz, a szemlegyőztes Fekete kefe pedig inkább szólt kallódó felnőttekről, mint önmagukat kereső gyerekekről, és nem egy szubkultúrára koncentrált, hanem egyfajta szürreális, de átfogó és világképet közvetített.   Erős kezdés   A pályakezdő Faur Anna diplomafilmje a választott korcsoport tekintetében a fenti vígjátékok rokona, a marginális lét szigorú bemutatásában azonban Jeles, ha pedig közelebbi példát keresünk, akkor Mundruczó Kornél követője. Faur a sok párhuzam ellenére ugyanakkor saját útját járja, hiszen elsőfilmesként nagyon nagy feladat látványos mellékszálak nélküli, dramaturgiailag szinte kizárólag a belső fejlődésre hagyatkozó, valós alapokon nyugvó történetet rendezni. Ha megnézzük a mai sikeres szerzői filmeseket, nem találunk hasonló indulást: Mundruczó dolgát a Nincsen nekem vágyam semmi esetében az ábrázolt környezet színessége könnyítette, Pálfi a Hukléban természetbúvárként vetette magát a falu társadalmi térképére, Hajdu a Macerás ügyekbe egy színházi évadnyi cselekményt és figurát csomagolt, Török pedig egy operettrendező bátorságával nyúlt a vonatjegy-hamisítással könynyített ‘89-es érettségi kalandhoz.   A Lányokat íróként és rendezőként jegyző Faur az 1997. november 21-i rákoskeresztúri események hatására kezdte előkészíteni filmjét, mely két tizenéves lány és néhány taxis szerencsétlen kimenetelű kapcsolatáról szól. Az otthoni és iskolai unalom elől plázákba és útszéli szexbe menekülő tinik és a biztosítási csalásokból élő harmincas taxisok találkozása a vásznon nem kecsegtet sok vidámsággal, a rendezőnek azonban a karakterek pontos felvázolása mellett szerencsére az empátia is erőssége, úgyhogy a humornak is bőven van helye a történetben. Nem tiszta szívből, de nevethetünk a lányok naivitásán, a taxisofőrök feleségeinek egyszerű életszemléletén, az emberi kapcsolatok már-már abszurdba hajló kiüresedésén. Faur nem szépít sem hősein, sem a történeten: formátlan fejű, pattanásos, túlfestett kis fruskákat látunk, akik halálosan komolyan veszik az életet, és az erőszakos, perverz, kilátástalan taxisokat, akik nem szégyellik kihasználni a civilizáció e melléktermékeit, és igénybe venni elsőfokú szexuális szolgáltatásaikat. A margón járunk, annak is a szélén, egy olyan világban, mellyel mindennapi életünkben csak elvétve, rövid pillanatokra találkozunk (ami arra éppen elég, hogy egy filmben ráismerjünk ezekre az emberekre), és melynek lakói napi 24 órában kénytelenek elszenvedni a bentlakás minden átkát.    Francia csapáson    Dini (Fulvia Collangues) és Anita (Helene François), a két lány azt gondolja, hogy elég nyugatra pattanni innen, hogy minden rendbe jöjjön, és kikerüljenek a szüntelen poshadásból. Azt tervezik, hogy az egyik taxist az ujjuk közé csavarják, ártalmatlanná teszik, elviszik az autóját, és meg sem állnak Svájcig. Ki is szemelik az együgyű Ernőt (Zsótér Sándor), aki annyira örül a lányok közeledésének, hogy elkezdi őket vezetni tanítani, barátkozását azonban kollégái (Rába Roland, Mundruczó Kornél) nem nézik jó szemmel, ezért féligmeddig kiközösítik, mire ő még közelebb kerül a lányokhoz.   A rendező és a szintén diplomázó Gondár András operatőr bánatos közelikkel adják vissza a kilencvenes évek végének semmilyenségét, a holdjáró cipők korát, amikor még nem volt annyira ciki plázákban lógni. Ezek a közeli, néhol árnyékba vesző arcok és egyéb testrészek azonban nem a környezet kitakarására szolgálnak, hiszen máskor a kamera olyan vidáman pásztázza az utcákat, mint a Rocktérítő nyitányában – és ebben a tekintetben az ezredfordulós francia művészfilmek és vallon szociodrámák (lásd: Dardenne testvérek) rokona. A Lányok nemcsak saras-véres végű, iszonyatos szociohorror tehát (egy taxist ugyanis, mint tudjuk, halálra vernek), de korlelet is, egy olyan társadalmi és korcsoport bemutatása, melynek tagjai ha négyszázat nem is, de száz csapást biztosan kaptak az élettől, és azt készséggel tovább is adják.