Krízisben a pszichiátria?

Hamarosan megjelenik a tengeren túli pszichiáterek Bibliájának aposztrofált DSM, azaz Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyv a Mentális Betegségekről aktualizált kiadása. A sorban immár 5. változat hónapok óta nagy vitát kavar nem csak az USA-ban, de világszerte, így hazánkban is. A kritikusok szerint az összeállításban részt vevő szakemberek egyre újabb betegségeket hoznak létre, illetve úgy bővítik egy-egy kórkép definícióját, amivel a gyógyszeripar érdekeit szolgálják, míg a támogatók szerint szükség van arra, hogy modernizált, egységes kritériumok alapján szülessenek meg a diagnózisok, és az egységes kritériumok alapján adott diagnózisok talaján történjen a terápia, illetve annak finanszírozása (sokszor ezt a célt sem sikerül elérni).

Akik mélyebbre nyúló kritikát fogalmaznak meg, mint pl. a Scientific American tudományos szakírója, John Horgan, azok egyenesen a pszichiátria válságáról beszélnek az új DSM kapcsán. „Krízisben a pszichiátria! A NIMH igazgatója kidobja a DSM-et és semmit sem tud helyette” című írásában Horgan idézi az Egyesült Államok legfőbb illetékes szerve, a National Institutes of Mental Health igazgatója, Thomas Insel kijelentését: Habár a DSM-et a szakma Bibliájának tartják, az a legjobb esetben is pusztán szótár, és arra jó, hogy a klinikusok a segítségével legalább ugyanabban az értelemben használják a különböző terminusokat. A gyengeségét a validitás hiánya adja. Míg az orvoslás más területein, így pl. az iszkémiás szívbetegség, a limfóma vagy az AIDS esetén a diagnózis objektív laboratóriumi méréseken alapul, a DSM diagnózisai tüneteken és konszenzuson alapulnak. Ez ahhoz hasonló, mintha a mellkasi fájdalom típusa vagy a láz minősége alapján alkotnánk diagnózisokat.”

Ezért a NIMH igazgatója bejelentette, hogy az intézete, amely az USA-ban többek között a mentális egészséggel-betegséggel kapcsolatos kutatói pályázatokat elbírálja és pénzeli, a jövőben nem a DSM alapján álló kutatásokat fogja támogatni. „Az elmúlt 50 évben kiderült, hogy önmagában a tünetek alapján ritkán lehet a páciens számára legjobb terápiát kiválasztani. A mentális betegséggel élők jobbat érdemelnek ettől.” És bár a NIMH az elmúlt 2 évben hozzálátott, hogy kidolgozzon egy objektívebb, a genetikai, neurális és kognitív adatokon alapuló diagnosztikai rendszert (Research Domain Criteria, RDoC), Insel azt is bevallotta, hogy valójában nem tudnak biomarkereket használni, mivel ilyenek nincsenek. Inselnek ezt a kijelentését olvasva állapítja meg John Horgan, hogy a modern pszichiátria alapvető válságban van, hiszen ez azt is jelenti, hogy nincs olyan valódi elméleti bázis, ami alapján a mentális betegségek gyógyszeres kezelése történik. Horgan azt is hozzáteszi, hogy ezt látva sok gyógyszercég, ami pszichiátriai szerek árusítása révén gazdagodott meg, napjainkban kivonja a pénzt ennek a területnek a kutatásából. Idézi a korábbi NIMH-igazgató, Steven Hymant, aki maga is pszichiáter és idegtudós a Harvardon: „a gyógyszercégek kivonulása a pszichiátria területéről azt a széles körben elfogadott nézetet tükrözi, miszerint a pszichiátriát alátámasztó elméleti alap gyengécske, és a terápiás fejlesztés ezen a téren túl bonyolult és kockázatos”.John Horgan azt is feltételezi, hogy a NIMH DSM-et elvető irányvonala kapcsolatban van a legújabb, óriási pénzeket mozgató Obama-kezdeményezéssel, a Brain Initiative-vel, amely 100 millió dollárt szán jövőre idegtudományi kutatásokra: az idegtudománynak napjainkban jobb a politikai hátszele, mint a pszichiátriának, habár az is nélkülözi a kereteket és értelmezést adó átfogó paradigmát – olyan állapotban van, mint a genetika a dupla hélix felfedezése előtt.

Sokan vélik úgy, így pl. Rupert Sheldrake angol biológus is azt írja legutóbbi könyvében (Science set free), hogy „a materializmus legnagyobb problémája, hogy a tudat igenis létezik”, és a materialista tudomány nem tud választ adni a tudatosság rejtélyére: hogyan keletkezik az elme, a tudat (következetes materialisták szerint a tudat/elme csak illúzió), illetve egyáltalán arról is csak halvány elképzelések vannak, miképpen működik az agy. És ha még a neurális kódot se ismerjük, a napjainkban bejelentett nagy agy-projektek – hiszen az USA mellett az EU is óriási pénzeket fektet egy hamarosan induló hasonló vállalkozásba – óriási kárt okozhatnak (az európai Human Brain Project tíz év alatt 1 milliárd dollárt fog elkölteni, a célja az agy számítógépes szimulációja).

Torsten Wiesel, a látás neurális alapjainak feltárásáért 1981-ben Nobel-díjat kapott kutató szerint az 1990-ben indult „Agy évtizede” projekt is hülyeség volt („foolish”), mivel az agykutatóknak legalább egy évszázadra, ha nem egy millenniumra lesz ahhoz szükségük, hogy megértsék az agy működését – e folyamatnak most még csak a legelején járunk.

Ezen óriásprojektek mások szerint is a fantázia világába tartoznak inkább, és nem kellene a közönséget feleslegesen illúziókkal hitegetni, mert így hamarosan kiábrándulnak az egész (orvos)tudományból. Ráadásul az idegtudomány hitele éppen megrendül a tudóstársak körében egy, a Nature Reviews Neuroscience-ben megjelent tanulmány kapcsán, amely azt elemzi, hogy a publikált idegtudományi eredmények jelentős része kétséges, mivel a kis esetszám miatt hiányzik a statisztikai szignifikancia, így az is lehet, hogy következtetéseik tévesek, illetve az eredményeik nem replikálhatók. (A tanulmány szerzői korábban az idegtudományon kívül a biomedicina és a természettudomány egyéb ágaiban is feltártak hasonló hiányosságokat.)

Vagyis az óriási állami pénzeket a tudományra kellene költeni, de jól megtervezett vizsgálatokra, reális célkitűzésekkel, és valóban különösen érdemes az idegtudományokba fektetni, hiszen, mint Horgan kifejti, a közeljövő legnagyobb tudományos, filozófiai és a mindennapokat alapjaiban érintő felfedezései ezen a területen várhatók.