Újra kell gondolni a fogászati ellátórendszer működését

A nemzetközi statisztikákban élen járunk a rosszindulatú szájüregi daganatos megbetegedésekben, és elképesztően rosszak a lakosság többi szájüregi egészségügyi mutatói is, ami magyarán azt jelenti: rengeteg a rossz, szuvas, s a hiányzó fog. Az persze már más kérdés, hogy vajon a fogászati ellátórendszer szervezői és finanszírozói mennyit tettek az elmúlt években, évtizedekben a fenti hátrányok leküzdésében.

Az Országos Egészségbiztosítási Pénztárral körülbelül 3500 fogorvos áll szerződéses viszonyban, míg további közel kétezer kizárólag magánpraxist folytat – sorolja az adatokat a Magyar Orvosi Kamara fogorvos alelnöke. A szerződésesek döntő többsége – háromezren – az alapellátásban dolgoznak, helyzetük semmivel sem jobb, legfeljebb bonyolultabb háziorvos kollégáikénál.

Ami a hasonlóságot illeti, a praxisokban dolgozó fogorvosok jelentős részét is csupán egy apró lépés választja el a nyugdíjkorhatár betöltésétől. Visszavonulásukkal Gerle János szerint az utolsó nagy létszámú fogorvos korosztályok kerülnek ki a rendszerből, miközben a négy orvostudományi egyetemen évente átlagosan mindössze 150-en végeznek. Vagyis már eleve kevesebben kerülhetnek be újként a rendszerbe, mint ahányan életkorukból adódóan kilépnek abból. Ugyanakkor egyre több fiatal választja a külföldi munkát. Szerény számítások szerint eddig körülbelül 300-an – vagyis két teljes évfolyam! – hagyhatta el az országot. A végleg kint maradók mellett szép számmal akadnak ideiglenesen külföldi munkát vállalók. Ők azok, akiknek ugyan itthon is van munkahelyük, ám emellett havonta egy-két hetet, vagy két-három hétvégét más országokban dolgoznak. A legkedveltebb célországok Nagy-Britannia és Írország, de Németországban és Ausztriában is keresettek a hazai fogorvosok, miközben egyre több állásajánlat érkezik Skandináviából, többek között Norvégiából.

Az alapellátásban dolgozó fogorvosok helyzete ugyanakkor számos ponton különbözik a háziorvosokétól. Munkájuk nagy értékű eszközöket igényel, ami az esetek döntő többségében saját tulajdonuk, akárcsak a rendelő helyisége. S míg a háziorvosok munkáját száz százalékban az egészségpénztár finanszírozza, az alapellátásban dolgozó fogorvosok szerződéses munkaidejük egy részében is térítésköteles ellátást végeznek, hiszen az elmúlt másfél évtizedben a szükséges beavatkozások jó része kikerült a biztosítotti körből, illetve azokra csupán a lakosság egyes rétegei jogosultak. A doktorok döntő többsége által folytatott magánpraxis nem csak „menekülő útvonalat” jelent az egyre jobban amortizálódó helyzetből, sok esetben az így szerzett bevételt is felhasználják az OEP finanszírozott betegek ellátásánál. Az egészségpénztári bevételből ugyanis többnyire legfeljebb deficitet lehet „termelni”.

Az alacsony finanszírozást illetően tehát teljes a hasonlóság, mint ahogyan a leszakadó, jelentős munkanélküliséggel, szociális feszültséggel, szegénységgel sújtott kistérségekben dolgozók helyzetében is. Nyolcszáz kistérségi fogászati alapellátási praxis működik, ahol a fogorvosok még magánpraxisból sem egészíthetik ki jövedelmüket, hiszen pénz híján az emberek itt akkor mennek fogorvoshoz, amikor a szuvas fogon már csak a húzás segít. A finanszírozás rendezése a végeken dolgozó orvosok esetében a legsürgetőbb feladat.

Külön történet a szakellátásé, amit az alelnök megfogalmazása szerint drasztikusan szétvertek az elmúlt években. Az ambuláns szájsebészet, a fogszabályozás és a parodontológia – a fogágy-betegségek kezelése – tartozik elsősorban ebbe a körbe.

Az ambuláns szájsebészetek egymás után szűntek meg, ma már például a fővárosi kerületek nagy részében nincs ilyen ellátás, a vidéki helyzetről már nem is beszélve. A fogszabályozó szakorvosok pedig rövid úton kibújtak a pénztelen önkormányzatok és az elegendő forrás híján alulfinanszírozó OEP szorításából. Mivel munkájuk iránt egyre nagyobb a kereslet, többségük már kizárólag magánrendelésen fogadja a gyerekeket és a felnőtteket. A parodontológiai szakambulanciák a kezdeti lendület után viszont már meg sem alakultak, a fogágybetegségekre szakosodott doktorok döntő többsége a négy egyetem valamelyikén dolgozik.

Gerle János szerint lehetővé kellene tenni, hogy az alapellátásban dolgozó fogorvosok – amennyiben rendelkeznek ilyen irányú szakvizsgával – szakorvosi feladatokat is elláthassanak. Az alapellátás mellett erről is szóló OEP szerződés birtokában így lassan újraépíthető lenne a szakellátás rendszere.

Ez annál sürgetőbb feladat, mivel az ellátás középső szintjét képviselő szakellátás hiányában a betegek végül az egyetemeken, illetve annak a néhány intézménynek a várójában kötnek ki, ahol kezelésük lényegesen többe kerül, mintha a megfelelő szinteken látták volna el őket. Ebbe pedig a progresszivitás csúcsát jelentő intézmények mennek tönkre, hiszen ők már sehova sem küldhetik tovább a betegeket.

A fogászat finanszírozására idén 22,3, jövőre a tervek szerint 23,4 milliárd forint jut. Gerle János azt is tudja, hogy jelentős kasszabővítés nem várható a közeljövőben. El kell végre dönteni – teszi hozzá az alelnök –, hogy a Bismarck-i típusú társadalombiztosítást, vagy az állami egészségügyi rendszert akarják a jövőben működtetni. A két rendszer elemei nem keverhetők össze, mert más intézményi struktúrát és más finanszírozást, elosztást vonnak maguk után. Amennyiben a társadalombiztosítás dominanciája fennmarad, újra kell gondolni a fogászati ellátórendszer működését, ha viszont állami egészségügyről beszélünk, meg kell határozni a fogorvosi szakma helyét és működési feltételeit. A szükséges döntések elmaradása tovább súlyosbítja az ellátórendszer helyzetét, folyamatossá válik a működtetés krízise.