„Ma már nem csak gyógyulni akarunk a háziorvos segítségével”

– Az egykori Országos Alapellátási Intézet (OALI) egyes funkciói az Országos Tisztifőorvosi Hivatalhoz (OTH), másik része viszont a Nemzeti Egészségfejlesztési Intézethez került. Mi a feladata az itt megalakult alapellátási igazgatóságnak?

– Intézetünk lényegében az egykori OALI jogutódja. Az OTH-ban történik a praxisok nyilvántartása, illetve a különböző praxisprogramok lebonyolítása – tehát a hatósági jellegű feladatok. Alapító okiratunk tanúsága szerint mi a módszertani ügyeket visszük tovább; összhangban az alapellátási koncepcióval és törvénnyel gyógyító-megelőző, ápolási és gondozási, szervezési-módszertani, továbbképző és tudományos-kutató, fejlesztési, innovációs tevékenységet kívánunk végezni. Feladatunk még különböző modellprogramok megvalósítása, szakmai ajánlások, módszertani anyagok kidolgozása és a felhasználók számára elérhetővé tétele, koncepciók és jogszabályjavaslatok készítése, az érintettek képzése, továbbképzése, az alapellátás működésének monitorozása, minőségügyi rendszer fejlesztése. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy nem csak háziorvosokról, illetve házi gyermekorvosokról van szó, hiszen az alapellátásnak részét képezik a fogorvosok, az iskola-egészségügy, az otthoni szakápolás, a foglalkozás-egészségügy és a védőnők is. Módszertani intézetként elsődleges feladatunk segíteni a területen dolgozó kollégák munkáját egyfajta szolgáltatói funkció megvalósításával, annak érdekében, hogy helyzetbe hozzuk az egymástól elszigetelten dolgozó szakembereket.

– Az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke egy konferencián épp azt vetette fel, hogy szükségük lenne egy a jelenlegi, napi problémáikat megoldó operatív programra, mielőtt az alapellátási törvényben megfogalmazott – főként egészségfejlesztésre, prevencióra fókuszáló – célok megvalósításához kezdenek. Amikor szolgáltató funkciót említ, akkor akad olyan pont, ahol találkozik a FAKOOSZ igénye az igazgatóság segítő szándékával?

– Némi türelemre van szükségünk. Miközben javában zajlik a szervezetépítés, időnk jelentős részét jelenleg az alapellátási törvényhez kapcsolódó rendeletek koncepciójának kimunkálásával töltjük, hiszen ezeket a jogszabályokat a szakma, s így a FAKOOSZ is nagyon várja.

– Ez így igaz, ugyanakkor úgy tűnik, a területi rendelőkben egyre nehezebben tudnak megbirkózni az orvos-szakalkalmazott hiányból – a külföldi munkavállaláshoz szükséges jó hírnév igazolás szakmai rangsorának élén tavaly például a háziorvosok álltak! –, valamint a várólisták miatt visszatorlódó, folyamatosan emelkedő betegszámból eredő nehézségekkel. Az valóban nem normális állapot, ha egy rendelésen száz emberrel kell foglalkozni. Ebben miként tudnak segíteni?

– Gyakorló háziorvosként tudom, hogy az emberek egy része nem azért jön a rendelőbe, mert feltétlenül orvosi ellátásra szorul, nem is akarna velem vagy az asszisztensemmel találkozni. Ügyintéz, mert például valamire kell egy orvosi igazolás. Nem véletlen, hogy a háziorvosok idejének nem csekély részét ezek a feladatok s egyéb adminisztráció viszi el. Az egyik megoldás az lehet, hogy egyszerűsítjük ezeket a folyamatokat, amire lenne is mód…

– ... mondana egy példát?

– Az NRSZH részére kiállítandó „leszázalékolást” kezdeményező négyoldalas beutaló, amelyen gyakorlatilag csupa olyan adatot kell feltüntetni, amelyeket az orvosi bizottság egy gombnyomással letölthetne az egészségpénztár adatbázisából. Milyen gyógyszereket szed a beteg, mikor és hol volt utoljára kórházban stb. Ennek a kitöltése minimum fél órát vesz igénybe, miközben azt sem tudjuk, hogy a döntés során egyáltalán felhasználják-e ezeket a dokumentumokat a kollégák vagy sem. És a sort még lehetne folytatni. Az adminisztráció csökkentése lehetne tehát az egyik lehetőség, a másik pedig egy olyan munkatárs megjelenése – nem feltétlenül minden egyes rendelésen –, aki az egészségesekkel foglalkozna, hiszen állapotuktól függetlenül nekik is lehet olyan problémájuk – sok esetben van is –, amellyel jobb híján a háziorvosukhoz fordulnak. De említhetném azokat az elmagányosodó, sok esetben egyedül maradó időseket, akiknek szorongását talán nem a háziorvosi rendelőben kellene oldani, hanem szimbiózisban a szociális ellátórendszerrel, ez utóbbi valamely ellátási formájának segítségével. Tehát a különböző ellátórendszerek együttműködésével, többféle szakember – gyógytornász, pszichológus, egészség-tanácsadó – csatasorba állításával lehetne olyan helyzetbe hozni a háziorvosokat, hogy gyógyítással foglalkozhassanak. Fontos lenne továbbá a szak- és a háziorvosi ellátás összébb húzása, hiszen nagyon jól látszik, hogy sokkal kisebb számú a továbbutalás, illetve a különböző szűrővizsgálatokon, gondozásokon való megjelenés aránya ott, ahol csak hosszasabb utazással érhető el a szakrendelés. Természetesen nem arra gondolunk, hogy minden praxisból szakrendelőt csináljunk, járható útnak inkább az tűnik, ha havonta néhány órában megjelenik az adott területen egy-egy szakma képviselője, s ellátja a rászoruló betegkört. Terveink szerint a svájci praxisközösségekben indul ezzel kapcsolatban egy féléves modellkísérlet. Ennek keretében a minimumfeltételek szerint is megoldható szakellátások – diabetológia, pszichiátria, ortopédia, reumatológia stb. – mennének helybe. Lakóhelyközeli Egészség Szolgáltatásnak (LESZ) neveztük el az alapellátás működésének azt a formáját, ahol az egyén egészsége kerül a középpontba oly módon, hogy az alapellátás eddigi funkcióinak kiszélesítése mellett új szereplők és szerepek megjelenésével segítjük az egyént abban, hogy egészséges maradjon.

– Mindez nagyon szép idea, de amikor a fővárosban is előállt az a korábban elképzelhetetlen helyzet, hogy már belgyógyászokat és sebészeket is felvételre keresnek a kórházak, akkor honnan lesz mindehhez szakorvos?

– Ahhoz, hogy elvállalják e többletmunkát, természetesen meg kell fizetni őket. S bár ez pluszkiadást jelent, hosszabb távon azonban úgy a betegeknek – hiszen nem kell táppénzre menniük az elutazás napjára, miközben megtakaríthatják az útiköltséget is –, mint az állam egészének megéri.

– A svájci program néhány, már látható eredménye azt bizonyítja, hogy korábban nem látott feladatok a háziorvosok mellé rendelt segítséggel elvégezhetők. Az egészségfelmérésre gondolok, amelyből végre megismerhetnénk a lakosság tényleges egészségi állapotát. Az már korábban elhangzott, hogy egy ilyen munka országos szintű végrehajtását a rendelkezésre álló források korlátozottsága miatt nem egyedi praxisokhoz, hanem praxisközösségekhez rendelt szakemberek segítségével célszerű elvégezni. A praxisközösség azonban nemigen lelkesíti az önállósághoz ragaszkodó háziorvosokat.

– Lehet, hogy olyasmitől tartanak, ami nem is létezik. Az biztos, hogy egy ilyen rendszert parancsszóval nem lehet és nem is szabad bevezetni. Ne felejtsük el, hogy egy uniós pályázat keretei között több száz háziorvos aktív részvételével zajlik az egymás közötti együttműködés lehetőségeinek modellezése. Jól érzékelhető, hogy a kollégák jelentős része nyitott az új elképzelésekre. Az alapellátási törvény csak kinyitotta a praxisközösség, illetve a csoportpraxis létének lehetőségét, de hogy ez miként jöhet létre a gyakorlatban, az majd a végrehajtási rendeletektől függ. A legfontosabb kérdés e témával kapcsolatban egyébként az, hogy a praxisközösségek léte mire adhat választ. Ezek közül az egyik legfontosabb a humánerőforrás ügye. A háziorvosok 38 százaléka – s ez nem is a legfrissebb adat! – 60 éven felüli. Azzal mindenképp számolni kell, hogy lesznek olyan területek, ahol nagyon nehéz lesz megoldani a lakosság alapellátását. Öt vagy tíz praxis együttműködésével viszont könnyebben áthidalható az a helyzet, amikor szabadság, betegség vagy nyugdíjba vonulás miatt rövidebb-hosszabb időre ellátatlanul marad az emberek egy része. A svájci modellkísérletből az is kiderült, hogy a halálozási arány szignifikánsabban magasabb – közel kétszeres – azokban a körzetekben, ahol tartósan nincs orvos. Ugyanakkor az is egyre fontosabb, hogy alapvető feladatai mellett az alapellátás képes legyen úgynevezett többletszolgáltatásokat nyújtani. Tudomásul kell venni, hogy az idő előrehaladtával megváltoztak a lakosság elvárásai. Ma már nemcsak gyógyulni akarunk a háziorvos segítségével, hanem ügyeket intézni, tanácsot kérni, konzultálni, irányítói-szervezői segítséget, ha az ellátórendszer valamely más szegmensébe szeretnénk problémánkkal eljutni stb. Ezeknek az elvárásoknak az egy orvos-egy asszisztens praxis képtelen megfelelni. A praxisközösségben lehetőség nyílik arra, hogy közösen biztosítsák ezeket a szolgáltatásokat. Én egyébként úgy vélem, hogy az együttműködési hajlandóság elsősorban nem pénzkérdés, sokkal inkább attól függ, hogy vajon jobban érzik-e magukat egyfajta kollegiális közösségben a doktorok, mint a jelenlegi, szigetszerű működésben.