16. Csipetnyi jótékony anarchia
A biostatisztikus éppen anyagot gyűjtött az esélyhányadosról készülő írásához. Fáradtan lapozgatott a cikkek között, amikor megakadt a szeme egy címen: „Le az esélyhányadossal!”
Ez a harcias hangnemű közlemény (az Evidence-Based Medicine című lapban jelent meg 1996-ban) azt fejtegette, mennyire félrevezethet az esélyhányados bizonyos esetekben, mennyivel célszerűbb a kockázatcsökkenésre és a kezelési minimumra alapozni az elemzéseket. Nem csoda, hogy így vélekedik a szerző – gondolta magában –, hisz ő a kezelési minimum (number needed to treat, NNT) egyik leglelkesebb híve. Hát igen, a biostatisztikusnak is lehetnek preferenciái, tartozhat különböző iskolákhoz és irányzatokhoz. Még a kívülállók sem gondolhatják, hogy a számokhoz kapcsolódó tudományokban nincs szerepe az érzelemnek. Matematikailag bebizonyítható, hogy az erős meggyőződésen nem sokat változtat egy ellene szóló bizonyíték.
Híres, régi polémiák jutottak eszébe: Bayes, amint megvédi Newtont Berkeley-vel szemben, majd Fisher és Pearson több mint egy évtizeden át tartó vitája. Milyen kár – gondolta –, hogy ezeket soha nem olvasta eredetiben. Vajon ők is ilyen éles hangot használtak?
Ahogy elbóbiskolt, furcsa tüntetés tömegében találta magát. Mellette hatalmas táblával menetelt valaki: „Le az esélyhányadossal!” Az ellentábor is ott volt, síppal-kereplővel, ahogy kell, és „El a kezekkel a metaanalízistől!” kiáltásokkal próbálták megzavarni Le Fanu radikális híveinek csoportját, akik viszont azt követelték, hogy zárják be az epidemiológiai központokat.
Általánosabb követelések ugyancsak megjelentek: „Kevesebb képletet!”, „A képleteket nyugodtan ugord át!”, „Ragaszkodunk a régi, jó t-próbához!” Hősünk örvendett, hisz soha nem gondolta, hogy a biostatisztika ekkora tömegeket tud megmozgatni. Szorongott is ugyanakkor, nehogy valaki felismerje, mert az emberek egy része immár szignifikanciaszint-emelést követelt és azt skandálta, hogy „Nulla szabadságfokot a biostatisztikusoknak”.
Vajon kik lehetnek a tüntetők? Orvosi szaklapok által elutasított szerzők? Vagy biostatisztikai továbbképzésre ítélt orvosok? Vajon mi csillapíthatná le ezt a felhevült tömeget? Próbálja őket olyasmikkel nyugtatgatni, hogy nem kell abszolutizálni a szignifikanciapróbákat, hogy sok esetben elegendő a leíró statisztika, hogy a szoftvereket a képletek ismerete nélkül is lehet használni (bár a statisztikai alapfogalmak ismerete akkor sem úszható meg)?
Végül egy szakállas viccet mondott csak el a tömegnek:
"Meglehet, hogy a biostatisztikusok nem normálisak, de egy jól megválasztott transzformációval azzá tehetők!"
És az emberek szépen hazaballagtak. Hősünk pedig eltöprengett azon, hogy egy kis anarchia nem ártana egyetlen tudománynak sem.
