Gyógyszeripar a Jó, a Rossz és a Tudós között

A daganatos betegek áttöréses fájdalomcsillapítójának engedélyezése a Nemzetgazdasági Minisztériumnál feneklett meg, mivel az ártámogatásokról költségvetési szempontok alapján születik döntés. A „mozgástér nem a miénk” fogalmazott diplomatikusan a Medical Tribune „Érdekellentétek és a párbeszéd szükségessége a gyógyszerpiacon” címmel szeptember 22-én megrendezett konferenciáján az Országos Egészségbiztosítási Pénztár főigazgatója, Sélleiné Márki Mária. Ezen a térfélen – mint kiderült – lényegében a nemzetgazdasági tárca „játszik”.

A gyógyszerügyben érintett három főhivatal közül – vázolta a helyzetet a Corvinus Egyetem kutatója, Dankó Dávid – mintha az OEP-re osztották volna a jó, a Nemzetgazdasági Minisztériumra pedig a rossz rendőr szerepét. Igaz, azt a konferencia minden iparági résztvevője elismerte, hogy az egészségpénztár szakmai hozzáértése, a tárgyalófelekkel szembeni korrektsége, empátiája megkérdőjelezhetetlen, más kérdés, hogy a konkrét döntések nem náluk születnek. Ami pedig a harmadik résztvevőt, az ágazatot irányító, egészségügyért felelős államtitkárságot illeti, jobb híján a „tudós” szerepébe kényszerült, bár amit ebből ki lehetett hozni, azt becsülettel túlteljesítette.

Az elmúlt évtizedekben az egymást váltó kormányoknál ügyesen lobbizó iparágon kifogott Matolcsy György taktikája, az a régi jól bevált recept, hogy aki épp tárgyal, az nem dönt, aki viszont dönt, az épp nem tárgyal. A Széll Kálmán Tervben megfogalmazott gyógyszerkiadási megszorítást – vagyis az idei 343,5 milliárdos gyógyszerkassza két év alatt történő 120 milliárdos csökkentését (ami – leszámítva a gyógyszergyártói befizetéseket – annyit jelent, hogy míg idén az egészségbiztosítási alapból 300, jövőre már csak 217, 2013-2014-ben 180-180 milliárd forint fordítható gyógyszerek ártámogatására!) – téves helyzetértékelésre vezette vissza Dankó Dávid, s ezzel a résztvevők valamennyien egyetértettek. Az elmúlt időszakban egyébként sokan próbálták felfejteni, vajon miért pont 120 milliárd a megtakarítandó összeg, ami – úgy hírlik – egyetlen cég egyetlen adatából nőtte ki magát a Széll Kálmán Terv egyik zászlóshajójává.

Ebben a helyzetben rosszul taktikáztak a gyártók, amikor külön-külön próbáltak egyességre jutni a döntéshozókkal, így ugyanis csupán annyit értek el, hogy az ellentétes érdekű csoportok valamennyi ötletét megvalósíthatónak találták a költségvetési őrök, akik egyébként sem szenvednek ötlethiányban, hiszen a gyógyszerpiac nemzetközi világában forgó körülbelül 70 támogatáspolitikai eszközből nálunk ma már 30-40 van alkalmazásban. Lehet egyébként, hogy idővel épp a hazai gyógyszerár-támogatási rendszer „túl komplex” kezelése okoz majd problémát.

A kutató tanácsa szerint ebben az új helyzetben a gyártók annyit tehetnek, hogy elfogadják a reális mértékű hatékonyságnövelést, háttérbe szorítják egyéni érdekérvényesítő stratégiájukat, és jól megfogalmazott, ám néhány oldalnál nem hosszabb „középszintű” javaslatot tesznek le az asztalra, mellékelve esetleg, hogy mit kellene kodifikálni.